Gyerekesen görcsös ragaszkodással próbáljuk rendbe hozni. Mintha a rosszakat meg sem éltük volna, úgy akarjuk erővel áthúzni egymást a saját büszkeségünkből felépített falon. Azt várom, hogy te fektess bele több energiát. Hogy érezzem, hogy kellek neked, és nincs még minden veszve.
Tudod, lehet közöttünk pár centi, de akár több száz kilométer távolság is... a falon egyszerűen már nem tudjuk áthúzni egymást. Késő. De legalább azt mondhatjuk, hogy "Hiszen mi megpróbáltuk.." . Ennek talán így kellett lennie. Átvették a helyed. Kiérdemelték azt. Már magyarázatra sincs szükségem.
Vannak kapcsolatok, amiket már nem lehet rendbe hozni. Amik pont azért mentek tönkre, amiért olyan sokáig jól működtek. Senki sem tudja kiszámítani, mennyi időre tudhatja magáénak, ami a birtokában van.
Mikor felugrasz a kerítésre, nem tudod, hol fogsz róla leesni... és mikor megismersz valakit, eszedbe sem jut, hogy egyszer majd az ő neve hallatára fog összefacsarodni a szíved. Mikor egyedül vagy, minden egyes percben megmászod a saját romjaidat.
Pontosan fel tudom idézni a nevetésedet. A nevetést, aminek keltője talán már sosem leszek én. Olyan könnyen változnak a mosolyok könyekké.
Gyerekesen görcsös ragaszkodással próbáljuk rendbe hozni. Mintha a rosszakat meg sem éltük volna, úgy akarjuk erővel áthúzni egymást a saját büszkeségünkből felépített falon. Azt várom, hogy te fektess bele több energiát. Hogy érezzem, hogy kellek neked, és nincs még minden veszve.
