>> Elég lenne, ha valaki megmutatná, hogyan dobjam ki ezeket a rongyosra használt, dohos érzéseket. Hogyan szortírozzam ki és cseréljem le őket, ahogyan mások a régi, megunt holmijukat.
Szeretném azt gondolni, nem tudok nélkülük élni.. Az állandó gondolatod nélkül. Pedig már csak megszokásból nyúlok utána.
Minduntalan összenézek vele a tükörben. Miattad vonja el a figyelmem az értelmetlen tévéműsorról... Újra és újra elmeséli ugyanazt. Például, hogy te ezt a fajta zenét nem szereted. És hogy nincs is időd ilyen marhaságokra. És igazából már rám sincs.
Hazudj... hazudd, hogy idővel egyik érzés bedarálja a másikat. Hogy nem csak te, de ők is itt hagynak majd engem köszönés és magyarázat nélkül... hogy még szortíroznom se kelljen.
Korgott a gyomrom. Üveg nőtt a tekintetemre. Engedtem, hogy korlátok és okok nélkül fájjon. Hogy a vastagra mázolt jókedv megsárguljon, elvékonyodjon, és magamra hagyjon. Nincs mit széttépni. Vagyis lenne, de már nem akarok ennyi energiát sem pazarolni rád. A gondolatodra.
Már magam előtt is kínos, hogy mikor ránézek az órámra - a jelentéktelen, régi órámra - Te jutsz eszembe. Akaratlanul és megunhatatlanul. Akárhányszor.
Kellemetlenül nyirkos a tenyerem. Mint a szék volt, amikor rám fújtad a füstöt. Tudtad, hogy utálom. Azóta utálom a taxikat is. Ott, abban a taxiban éreztem utoljára ugyanezt - igen, ugyanezt. A különbség, hogy akkor te is ott voltál. És csendben voltál. És azt a csendet tartod azóta is. Ebben a csendben minden részlet kirajzolódik.
Látod? Már el is felejtettem, hogy éhes vagyok.
