Korgott a gyomrom. Üveg nőtt a tekintetemre. Engedtem, hogy korlátok és okok nélkül fájjon. Hogy a vastagra mázolt jókedv megsárguljon, elvékonyodjon, és magamra hagyjon. Nincs mit széttépni. Vagyis lenne, de már nem akarok ennyi energiát sem pazarolni rád. A gondolatodra. Már magam előtt is kínos, hogy mikor ránézek az órámra - a jelentéktelen, régi órámra - Te jutsz eszembe. Akaratlanul és megunhatatlanul. Akárhányszor.
Kellemetlenül nyirkos a tenyerem. Mint a szék volt, amikor rám fújtad a füstöt. Tudtad, hogy utálom. Azóta utálom a taxikat is. Ott, abban a taxiban éreztem utoljára ugyanezt - igen, ugyanezt. A különbség, hogy akkor te is ott voltál. És csendben voltál. És azt a csendet tartod azóta is. Ebben a csendben minden részlet kirajzolódik.
Látod? Már el is felejtettem, hogy éhes vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése