Pillanatkép

nyáron a fázós téli időben
télen a múló nyári esőben
reggel az esti harmat hevében
éjjel a reggeli kávé kezében
fényben a sűrű köd mosolyában
ködben a sűrű fény hiányában
eldobott labdák menetszelében
végtelen hasadék szeles medrében
elhullott galamb szárnyrakelt tollán
megnyomott gombok otthagyott foltján
kontyolt hajak nemtörődömségében
rossz szappanoperák mégrosszabb végében
nyáron a fázós téli időben
télen a múló nyári esőben
kergetem képed harmat leplében
s éjjel a reggeli kávé kezében

Szokatlan

Szoktam csodálni árust és portékát,
Birtokló ember érzelmi hóhérját,
Kerek mondatok elharapott végét,
Elkapott Hazugok Igazért ontott
Vérét; szívós asszonyok rejtett könnyét,
Túl okos emberek névtelen könyvét,
Szoktam keresni emberben állatot,
Egy ösztönből lett eszközt, mely hanyatló
Állapot, maskarát viselő, múló
Akarat, kígyóbőrből lett emberi feladat.

Szoktam embernek emberről mesélni,
Hogy az állati tetteket Isteni
Megtorlás kiséri, majd amikor az
Önérdek hátat mutat a határoknak
Ember oka emberi haláloknak;
S bár mosolya kegyes, neve még tiszta,
Felfordított sorrendben lép hátulról
Vissza; mondd, ti szoktatok várni üres
Mondatokra, melyek után apácák
Hite hull az égből Földre, s vissza?

Válasz?

Ki dobja ki?
Ki túrja ki?
Ki röhög, majd ad pénzt neki?
Ki figyeli?
Ki szarja le?
Ki kérdezi, hogy láttad-e?
Ki rágja meg?
Ki nyeli le?
Ki köpi ki, majd törli le?
Ki keresi?
Ki kerüli?
Ki az, aki elszenvedi?
Ő sietett?
Ő meg lopta?
Ő a vagyont kézhez kapta?
Ő okos volt?
Ő elitta?
Ő a telet átauldta?
Ő megfagyott?
Ő éhezett?
Ő tiszta ruhát kérhetett?
Ő nem látta.
Ő átélte.
Ő a múltját lecserélte.

Lég

Rojtosra ugrálnám nyári ruhám a bokrok közt. Úgy hagynék nyomatékot szavaim után, ahogyan a lábam nyomát hagytam a puha sárban. Rettegve hallgatnám a csöndet, de nem azért, mert a csöndtől félek. Elkapnám a szálló igéket, melyeket szádról röptetsz, s ajkamra csókolsz. Leírnám a szállóigéket, melyekkel visszacsalsz magadhoz, mert egy szép napon majd elfelejtem, hogy miért voltunk itt. Hogy lerajzoltál az árnyékom nélkül, s elhittem, hogy ilyennek látsz. Porba írtuk, hogy "örökké", s mikor megvágta a szilánk a kezed, széttéptük szakadt ruhám. Meleg és hűvös volt a délután, piszkos voltam, te meg izzadt. Nevettünk a balett lépéseken, és megkönnyeztük a bohócokat. Az összeset. 

Kertelés

Szerény kérdésre halk válasz puha föld kiszámíthatatlan 
támasz zsaroló félmosoly rettenthetetlen szavak sok ember
egyenes arcát régen belepte a salak szerettem csodálni csodáltam
szerettem büszke idiótákra ráuntam meredtem mint kapura
borjú igénytelen gyenge hazugságok 
nehéz bat ájlávjú kergetem tervem 
kiegészítendő kérdésekkel miket régóta 
fel kéne már tennem neked adom önmagam megteheted 
hogy ráncolod homlokod csókom adom
rá majd megkeresem hátha rejtegeted kertedben 
homokod belefekszem beletúrok hajadba odaképzelem falamra tátott
mosolyod amint rám veted 
homokból épített érzelmeket küldök neked

Megásom a gödröt, beleköphetsz

Homlokon csókoló múzsák verekednek. Kicsontozzák az élet értelmét, túrnak az érzelmek sáros gödrében és feltárják az emlékek megsárgult csontjaiból összerakott eseményeket. Csomóba fúlok ebben a nagy könyökölésben. Mindenki a másik magasságát akarja megugrani, miközben trabális szavakkal tapossa szét a másik személyes gondolataiban elveszett Énjét. Mert mindenki gondolkodik. Ki többet, ki kevesebbet, ki erről, ki arról. Te kimondod. Homlokon csókoló múzsád szavait ajkaid keretébe foglalod, előadások alatt suttogod barátaidnak, vagy éppen agymenésnek álcázod, s ezzel tömöd csókodat mások gondolataiba. Én nem szórok sarat, sem múzsára, sem ajkakra. Megásom a gödröt, beleköphetsz.

Tőlem Neked

Látványosan elcsépelt emberek. Kabala gondolatokat szorongatnak markukban, amikbe kapaszkodhatnak. Belegabalyodnak a skatulyájukba... abba, amit ők maguk húztak és zártak rá más emberekre. Iddogálják a tökéletességet, amit minden nap poharukba töltenek. Bámulják a gyönyörű olajfestményt, melyet saját életükkel festettek - azzal a tökéletessel. Mikor elszakadnak az önmaguktól való kábulattól, affabilis tekintettel nézik végig mások alkotásait. Gebe hebefréniás vélemények, kiforrottnak hitt velős megjegyzések tolonganak elő libasorban apró fejecskéikből. Látványos értelmiség. Aztán visszatérnek szókincsükből szőtt bársonyfotelükbe, rekedt rapszódiákat zengenek a tükörnek, s múltával dicsérik a napot. Taps. Az érdek van szem előtt. Még szerencse, hogy raritás, hogy a világok keverednek. Az ő világuk Az Ő (saját, elronthatatlan, kritizálhatatlan) Világuk. Nem nyúlok bele. A te világod a Tied. Az én világom pedig az Enyém. Keressétek meg a sablonmintáitokat, tartsátok őket kabalaként agyvelőtökben, majd mikor újra nevetni támad kedvetek, feszítsétek meg jól hangszálaitokat, mert hallani akarom a világ túlsó felén is uradalmi rekeszizmotok mozgásos reakcióját érzelmi megnyilávnulásotok kiséretében. Majd nevetek veletek.