Tőlem Neked

Látványosan elcsépelt emberek. Kabala gondolatokat szorongatnak markukban, amikbe kapaszkodhatnak. Belegabalyodnak a skatulyájukba... abba, amit ők maguk húztak és zártak rá más emberekre. Iddogálják a tökéletességet, amit minden nap poharukba töltenek. Bámulják a gyönyörű olajfestményt, melyet saját életükkel festettek - azzal a tökéletessel. Mikor elszakadnak az önmaguktól való kábulattól, affabilis tekintettel nézik végig mások alkotásait. Gebe hebefréniás vélemények, kiforrottnak hitt velős megjegyzések tolonganak elő libasorban apró fejecskéikből. Látványos értelmiség. Aztán visszatérnek szókincsükből szőtt bársonyfotelükbe, rekedt rapszódiákat zengenek a tükörnek, s múltával dicsérik a napot. Taps. Az érdek van szem előtt. Még szerencse, hogy raritás, hogy a világok keverednek. Az ő világuk Az Ő (saját, elronthatatlan, kritizálhatatlan) Világuk. Nem nyúlok bele. A te világod a Tied. Az én világom pedig az Enyém. Keressétek meg a sablonmintáitokat, tartsátok őket kabalaként agyvelőtökben, majd mikor újra nevetni támad kedvetek, feszítsétek meg jól hangszálaitokat, mert hallani akarom a világ túlsó felén is uradalmi rekeszizmotok mozgásos reakcióját érzelmi megnyilávnulásotok kiséretében. Majd nevetek veletek.