Immunis

Ülök az időn. Keresztbe font kezekkel, becsukott szemmel ülök. Azt se tudom, mire várok. Néha átfut az agyamon, hogy talán kezdeni kéne valamit. Talán ki kéne törölnöm az érzéseimet. Csak nyugodtan menni előre, mint egy beprogramozott robot, eldobni a terveket, elengedni a nyálas álmokat, és amit elém raknak, pontosabban: elém hajítanak, azzal élni. Amit könnyen kaptam, azt könnyen elengedni. Akit nem érdeklek, azzal nem törődni. Sokszor átfut az agyamon, hogy mennyivel könnyebb lenne érzelmileg immunis lenni.

Kontraszt

Ma könnyű még a nevetés, de holnap nehéz lesz a sírás. A szemedben megreked mindkettő, kontrasztot alkot napról napra, és amit ma a gyengédnek hiszel, holnap az lesz az erősséged. Szabhatsz te a szavaidnak ezerfajta korlátot, gondolataid akkor is szabadok lesznek. A fejedben születnek, a szemedben érnek meg, és a szádon hagynak nyomot. Csendben indulnak meg. Alig veszed észre. Aztán már csak könnyeid döbbentenek rá, milyen hangosan is lüktetett a füledben. Gyorsan jött, és lassan megy el. Becsomagolva tartod meg.

Újra

Amikor eldöntöm, hogy nincs szükségem rád, te akkor jösz.
Amikor rájövök, hogy egyedül is tudok boldogulni, te akkor segítesz.
Amikor engedem, hogy az érzés hatalmába kerítsen, akkor élvezed legjobban.
Mikor úgy érzem, hogy MOST JÓ, te akkor tűnsz el.
Mikor a legjobban fáj, te akkor mész a legmesszebbre.
Amikor a legkevésbé számítok rá, újra felbukkansz.
Pedig már eldöntöttem, hogy nincs szükségem rád.
Itt a kör bezárul.

Karambol

Pár éles kanyar. Hirtelen beállt mély csend.
Emberi szívdobbanás...apró levegővétel.
Koncentrálok. Résnyire húzom a szemem.
Talán észreveszem, hol rontottam el.
A fák zúgása...és eszembe jut, amikor ott ültél a diófa alatt.
Megmozdulok. Megpróbálom leszedni magamról, ami rám nehezedik.
Feladom. Mi értelme egyedül? Ez a hülye nap is a szemembe süt.
Hallom a szél fújását. Emberi sikolyt hoz magával.
Miért szeretnek az emberek sikítozni? Utálom a feltűnési viszketegséget.
Talán újra neki kéne futni. Vagy visszamenni az időben, és másként alakítani a dolgokat.
Hmm... túl nehéz. Majdcsak segít valaki.
Autók. Mormolás. Nyílik az ajtó. Mint mikor elmentél.
Eltűnt a teher. Mély levegő. Mintha itt lennél.
Üres és fekete. Mint nélküled a napok.

Életjel

Látod? Egy ideje már csak a befagyott tavon csuszkálok. Ez az a tipikus "igen, én is szoktam hasra esni" példa. Igen, nevetek magamon. És igen, aztán megijedek a repedő jégtől, csak a biztonság kedvéért.
De én valahogyan nem látom, miért is kéne keresnem innen a kiutat. A "biztonságos" part és az "instabil" jég látszólag egybeolvadnak, s mint egy átláthatatlan, hideg sivatag vesznek körül. Az a bizonyos "valakiért"... vagy az a másik... az a "valakivel".. úgy eltűnik. Nem is eltűnik: nincs. Így nem tehetek mást: fejemre teszem a sapkámat, és felveszem a kesztyűt a hideggel - aztán megkeresem az első motiváló életjelet. 

Akkoris

Biztosan te is voltál már dacos, akár egy kisgyerek - úgy érezted, hogy hiába ésszerűbb, amit mások mondanak, és hiába lesz minden másképp, mint eltervezed, te akkor is azt az egyet akarod, amit a fejedbe vettél. Kiabálhatnál, az arcukba vághatnád az igazad, érvelhetnél. De te azt akarod, hogy saját maguktól jöjjenek rá, mit is akarsz. Hogy értsenek a csöndből, és hagyják, hogy azt tedd, amit akarsz. Hisz ez a Te életed - ezek pedig a te cukorkáid.

Érzem

Zuhanok én teveled, zuhanok én nélküled, arcod, kezed, tenyered - tudom, ezt még nem érted.

Megfordulok, elesek, elveszek a múltban, kereslek az időben, kereslek az útban. 

Kapaszkodok levélben, kapaszkodok ágban, büszkeségem letépem, porrá lesz a lángban. 

Repülök a föld felé, nevetek a csókon, zuhanok az ég felé, keresetlen úton.

Süket fülem előttem, szemem tágra nyitva, néma szám már mögöttem, érzéseim tiltva.

Ereimben érzések, fejemben a táncok, lábam alatt lépések, szemem felett ráncok. 

Zuhanok a sötétben, zuhanok, mert várok, zuhanok a kezedben, hideg nélkül fázok. 

Máshogyan

Kevés emberre mondhatjuk, hogy "Na, ő követendő példa!" - hiszen a tökéletes ember képe annyira természetellenes. Senki sem hisz benne, hogy van tökéletes ember. Mindenki a maga elvei és példái szertint él, és úgy cselekszik, ahogyan ő jónak látja. Így fogadunk el példaképeket, akik nem csak hasonló szempontok szerint élnek, de ők meg is valósítják saját elképzeléseinket. Milyenek szeretnénk lenni, mit szeretnénk adni a világnak, mit gondolunk a világról. Aztán lehet, hogy Te is példaképe vagy, illetve leszel valakinek, csak még nem tudod. Valakinek a Te elveid, szokásaid és kivitelezéseid lesznek a mindennapok könnyítsére szolgáló eszközök. Ha belegondolsz, az emberi norma sosem volt elég. Egy hajszálon imbolyog a mérce két vége. Te döntöd el, hova fekteted a nagyobb súlyt.