Tőlem Neked

Látványosan elcsépelt emberek. Kabala gondolatokat szorongatnak markukban, amikbe kapaszkodhatnak. Belegabalyodnak a skatulyájukba... abba, amit ők maguk húztak és zártak rá más emberekre. Iddogálják a tökéletességet, amit minden nap poharukba töltenek. Bámulják a gyönyörű olajfestményt, melyet saját életükkel festettek - azzal a tökéletessel. Mikor elszakadnak az önmaguktól való kábulattól, affabilis tekintettel nézik végig mások alkotásait. Gebe hebefréniás vélemények, kiforrottnak hitt velős megjegyzések tolonganak elő libasorban apró fejecskéikből. Látványos értelmiség. Aztán visszatérnek szókincsükből szőtt bársonyfotelükbe, rekedt rapszódiákat zengenek a tükörnek, s múltával dicsérik a napot. Taps. Az érdek van szem előtt. Még szerencse, hogy raritás, hogy a világok keverednek. Az ő világuk Az Ő (saját, elronthatatlan, kritizálhatatlan) Világuk. Nem nyúlok bele. A te világod a Tied. Az én világom pedig az Enyém. Keressétek meg a sablonmintáitokat, tartsátok őket kabalaként agyvelőtökben, majd mikor újra nevetni támad kedvetek, feszítsétek meg jól hangszálaitokat, mert hallani akarom a világ túlsó felén is uradalmi rekeszizmotok mozgásos reakcióját érzelmi megnyilávnulásotok kiséretében. Majd nevetek veletek.
 

Tabula rasa

Ha táblán vezetném a gondolataimat, és papírra írnék minden egyes dolgot, ami épp eszembe jut, akkor a Te táblád és a Te papírod lenne a legkopottabb, leggyűröttebb, legkacifántosabb. Unott arccal venném elő az összemaszatolt, félig üres papírjaidat, majd később le sem tudnám tenni a tollat. Miután befejezném, újra és újra átolvasnám őket, éjjel is azokat bújnám a paplan alatt zseblámpával, csupán azért, hogy el ne felejtselek akár egy pillanatra se... és hogy ne kelljen mindig körbe-körbe ugyanazt leírnom. Veled kapcsolatban úgysem jutnék egyről a kettőre. Kitapétáznám velük a falat. Hátránya, hogy akkor már nem telne el perc, hogy ne kelljen egy újabb papírba belekezdenem. Minden nap legalább egyszer letépném az összeset, összekönnyezném és bevágnám a kukába. Majd később egyesével szedegetném ki a galacsinokat, átolvasgatva, kisimítva, aztán kicsit gyűrötten bár, de visszakerülnének a falra. Itt már nincs tiszta lap számodra. Rég nincs.
Azt gondolnád, sérthetetlen vagyok. Pedig megrepedezett és darabokban szétesett magabiztosságom szilánkjain mezítláb járok, egyedül. Mikor megunom, besöpröm őket a szőnyeg alá, aztán mikor egyedül vagyok, újra előveszem.
Az dübörög a fülemben, hogy nem szabad menekülni... Ennek ellenére minden ember menekül... saját maga elől.

csapóajtó

Megijeszt ez a fényképezőgépként kattogó kettősség. A megrekedt, elhasználódottságból hátramaradt igénytelenség, és a rendszertelenségből gejzírként kitörő precizitás. A kötelességek fújtogató leple alatt, mikor saját magam hó alól való kilapátolására sincs időm, két szúró levegővétel között, akaratom ellenére is átveszi az uralmat pár percre összerogyó gondolataim felett. Pórázon vezeti, sétáltatja kifolyó érzéseim. Aztán már csak azt veszem észre, hogy elbambulok a villamosban és majdnem rossz megállón szállok le. Keresem az áthidalható részeket, de egyelőre csak gumicsizmát veszek a térdig érő sár ellen. Mosolyt cipzározok arcomra,  kedveset és vidámat. Okulok a hibákból, csak még a gyakorlat nem érte utol az elméletet.