Ha táblán vezetném a gondolataimat, és papírra írnék minden egyes dolgot, ami épp eszembe jut, akkor a Te táblád és a Te papírod lenne a legkopottabb, leggyűröttebb, legkacifántosabb. Unott arccal venném elő az összemaszatolt, félig üres papírjaidat, majd később le sem tudnám tenni a tollat. Miután befejezném, újra és újra átolvasnám őket, éjjel is azokat bújnám a paplan alatt zseblámpával, csupán azért, hogy el ne felejtselek akár egy pillanatra se... és hogy ne kelljen mindig körbe-körbe ugyanazt leírnom. Veled kapcsolatban úgysem jutnék egyről a kettőre. Kitapétáznám velük a falat. Hátránya, hogy akkor már nem telne el perc, hogy ne kelljen egy újabb papírba belekezdenem. Minden nap legalább egyszer letépném az összeset, összekönnyezném és bevágnám a kukába. Majd később egyesével szedegetném ki a galacsinokat, átolvasgatva, kisimítva, aztán kicsit gyűrötten bár, de visszakerülnének a falra. Itt már nincs tiszta lap számodra. Rég nincs.Azt gondolnád, sérthetetlen vagyok. Pedig megrepedezett és darabokban szétesett magabiztosságom szilánkjain mezítláb járok, egyedül. Mikor megunom, besöpröm őket a szőnyeg alá, aztán mikor egyedül vagyok, újra előveszem.
Az dübörög a fülemben, hogy nem szabad menekülni... Ennek ellenére minden ember menekül... saját maga elől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése