Kordában

Koppan a fejem a padlón. Nem kaptál el. Nevetségesen fontosnak tartottam, hogy szétszórt figyelmedet rám irányítsd. Mégis, mire jutottam vele? Nagyon ritkán éreztem teljes figyelmedet magaménak. Vagy talán akkor sem rám néztél? Akkor sem engem hallgattál? Csak keresztül bámultál rajtam? Rémes ez a megfelelni vágyás. Azon a rövid estén elvesztettem az uralmat szabadon szárnyaló, korlátlan akaratom felett. Téged kell szeresselek. Láncokkal lett akaratom hozzád kötve. Micsoda hülyeség! A folyamatos várakozás, a pusztító reménykedés, és az a bizonyos irigység... mintha mindenkinek több jutna belőled. Ideje lenne feltápászkódni.

Szolga

A fájdalom...csupán küldött. Küldötte a következményeknek.
De mondhatnánk őt gyermeknek is. Hiszen kicsiből nő naggyá. A hirtelen lett nagy fájdalom sosem jár egyedül.
A fájdalom gondolat. Ok a gondolkodásra.
A fájdalom kőszikla. Sötét, hideg. Elbújhatsz mögé.
A fájdalom lehetőség. Próba.
A fájdalom erény. Szolgáddá teheted.

Kóstoló

Forrong benned a vér. Keresed a miérteket, de csak néhány talán kerül az utadba. Ideiglenes parázsfészek. Mit ér a sok madár, ha egy sem énekelhet neked? Ránc fut át a homlokodon, és csalódottság a szíveden. Keresed a miérteket, de talán csak néhány kerül az utadba. Egy magánnyal megtöltött kupica, és néhány csepp harag megszáradva az asztalon. Sötétben ugató kutyák. S mikor felkel a nap, új esélyt kapsz meghalni.

Kialudt

Amikor elfogynak a szavak, valahonnan belülről helyet mar magának a kétség. Talán csak behazudtuk egymásnak - és magunknak - hogy szükségünk van erre. Hogy a kezem azért van ott a tiedben, mert kiállta az idő próbáját. Lehet, hogy jobbnak akartuk, mint amennyire ez már az elején ítélve volt. Igen, más emberek befolyásolnak minket. Megváltoztunk. Ez a két személy egyszerűen már nem az a két ember, aki  éjjeleket is átbeszélgetett és önfeledten nevetett. Akiknek bármilyen atrocitásra a másik ember jutott az eszébe.
Parancsra az ilyesmi nem működik...
Mutogathatunk egymásra, vághatjuk egymás fejéhez a felhalmozott hibákat... Fújogathatjuk még egy ideig a kialvó lángot. 

Hát tessék

Bújj el! Mintha sosem léteztél volna. Csak a pohárban felejtett, megrágott szívószálad árulkodik rólad. Arról, hogy valaha érző, gondolkodó ember voltál, aki megrágta a szívószálat, pedig rászóltak. Bújj el! Ne tudják, hogy Te mást gondolsz. Reszketve keljél fel minden nap, dideregve harapj bele a meleg süteményedbe. Egy percig se ellenkezz, hiszen nincs mi ellen. Régi csend vesz körül, gyökeret vert emberek, akik között fáj a legkisebb lépés is. Ne szólj, csak menj, ahova visznek. Van így értelme az életnek? Hunyorogni, mikor azt mondják, felejteni, mikor elvárják, nem kérdezni, mikor nem engedik. Sokadik esőcsepp kanyarog azóta az ereszen, s Te mégis reménytelenül engeded ezt. Beton nyakad fejethajt. Hát tessék.

Csak a mindennapos

Mintha egy kisgyerek kezébe adnál egy teherhajót, hogy tartsa. Vagy mintha egy fogpiszkálón egyensúlyoznál  egy teli kádat. Elvárjuk, hogy minden klappoljon, még ha bele szakadunk is. De itt senki sem panaszkodhat. Csak rójuk a köröket, átugorjuk az akadályokat, a teherhajót tartó gyerekeket és teli kádat egyensúlyozó fogpiszkálókat. Elrejtjük a könnyeket. Gyöngyöző homlokkal, feszített idegekkel, de bírjuk. Néha még élvezzük is. 

Mélyen

Törött szilánkok az asztalon. Azt hinném, elvesznek a rendetlenségben. Valaha kifacsart testem részét alkották. Az ilyenen nem suhan át olyan egyszerűen az ember tekintete.
Megpróbáltam őket visszaoperálni a megszokott helyükre... esélytelen. Valamikor ezek az apróra tört darabok még épek voltak. Értük és velük csináltam mindent. Ma már csupán bámulom őket hosszan, arra gondolva, hogy saját magukat törték szét testemben. Kívülről mindössze pár gyenge ütést kaptak...és már megakadályozhatatlanul a gyenge pontomba szúrtak. Hiszen ezek ismerték a legjobban a gyenge pontjaimat. Aztán szépen lassan - tudod, ahogyan a levelek hullanak a fáról - kifordultak belőlem.
Csak nézem, ahogyan a fény továbbra is táncol rajtuk. Mintha mi sem történt volna. Mintha nem is lettek volna a részem soha. Talán én értékeltem túl. Már észre se veszem a körülöttem levő rendetlenséget. A könnyeimet is felszívta az idő.