Hát tessék

Bújj el! Mintha sosem léteztél volna. Csak a pohárban felejtett, megrágott szívószálad árulkodik rólad. Arról, hogy valaha érző, gondolkodó ember voltál, aki megrágta a szívószálat, pedig rászóltak. Bújj el! Ne tudják, hogy Te mást gondolsz. Reszketve keljél fel minden nap, dideregve harapj bele a meleg süteményedbe. Egy percig se ellenkezz, hiszen nincs mi ellen. Régi csend vesz körül, gyökeret vert emberek, akik között fáj a legkisebb lépés is. Ne szólj, csak menj, ahova visznek. Van így értelme az életnek? Hunyorogni, mikor azt mondják, felejteni, mikor elvárják, nem kérdezni, mikor nem engedik. Sokadik esőcsepp kanyarog azóta az ereszen, s Te mégis reménytelenül engeded ezt. Beton nyakad fejethajt. Hát tessék.