Mélyen

Törött szilánkok az asztalon. Azt hinném, elvesznek a rendetlenségben. Valaha kifacsart testem részét alkották. Az ilyenen nem suhan át olyan egyszerűen az ember tekintete.
Megpróbáltam őket visszaoperálni a megszokott helyükre... esélytelen. Valamikor ezek az apróra tört darabok még épek voltak. Értük és velük csináltam mindent. Ma már csupán bámulom őket hosszan, arra gondolva, hogy saját magukat törték szét testemben. Kívülről mindössze pár gyenge ütést kaptak...és már megakadályozhatatlanul a gyenge pontomba szúrtak. Hiszen ezek ismerték a legjobban a gyenge pontjaimat. Aztán szépen lassan - tudod, ahogyan a levelek hullanak a fáról - kifordultak belőlem.
Csak nézem, ahogyan a fény továbbra is táncol rajtuk. Mintha mi sem történt volna. Mintha nem is lettek volna a részem soha. Talán én értékeltem túl. Már észre se veszem a körülöttem levő rendetlenséget. A könnyeimet is felszívta az idő.