Koppan a fejem a padlón. Nem kaptál el. Nevetségesen fontosnak tartottam, hogy szétszórt figyelmedet rám irányítsd. Mégis, mire jutottam vele? Nagyon ritkán éreztem teljes figyelmedet magaménak. Vagy talán akkor sem rám néztél? Akkor sem engem hallgattál? Csak keresztül bámultál rajtam? Rémes ez a megfelelni vágyás. Azon a rövid estén elvesztettem az uralmat szabadon szárnyaló, korlátlan akaratom felett. Téged kell szeresselek. Láncokkal lett akaratom hozzád kötve. Micsoda hülyeség! A folyamatos várakozás, a pusztító reménykedés, és az a bizonyos irigység... mintha mindenkinek több jutna belőled. Ideje lenne feltápászkódni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése