Kitérő

Kerestem valamit, amiben megkapaszkodhatok. Az illatot a ruháimon, a képet az emlékezetemben, a kezet a kezemben. Folyamatos kitérőkön kutattam ennek az érzésnek csupán az árnyalatáért. Az emberek jöttek-mentek, én pedig rákészültem a változásokra. Arra, hogy hirtelen bekopogtass, és helyet kérj az életemben. 
De amikor egyedül ülök otthon a kanapén, és bámulom azt a pár sort az üzenetedből, érzem, hogy hiába van erőm mindent előről kezdeni, ez nem így működik. Tudod, én nem a ló dublőre vagyok, az a bizonyos "jó a szamár is".

Hidegvérrel

Nem tűnsz veszélyes játékszernek. Kicsit elhúzom előtted a mézesmadzagot, és rád kacsintok - csak hogy azt hidd, bízhatsz bennem. Utána kézen ragadlak. Te csak hagyd, hogy vigyelek, ahová akarom, akkor, amikor akarom, és azt csináljunk, amit akarok. Gyere egyre közelebb, hogy rád rakhassam az ékszernek álcázott bilincset, aminek felcsatolására te magad nyújtod a kezedet. Nagyon jól tisztában vagyok vele, hogy még akkor is rajtam jár az agyad, amikor a közeledben sem vagyok. Akár vérszemet is kaphatnék, és játszhatnám ezt veled örök időkig. Akkor ugranál, amikor szólok. Egyetlen füttyentés. De, hjaj, ez így már unalmas. Túl könnyű. Bocs, nincs rád energiám. Nincs is közös témánk. Itt van valaki, aki jobb. Elutazok. Nem szeretlek már. Korán van erre. Sok a dolgom. Meghalt a kutyám. Nincs több kifogásom.

Ki, ha nem te?

Tudod...legszívesebben itt hagynék mindent, és elmennék. De messzire. Magam után hagyva a gondokat, veszekedéseket, értetlen embereket, kötelességeket, elvárásokat, célokat... és valahol teljesen máshol, ahol egy ember sem ismer még, újra kezdeném. Összegyűrném az eddigi életem, kidobnám a kukába, és megkezdeném azt a bizonyos tiszta lapot. Te megtennéd? 
Tudod, szerintem ilyen drasztikus lépésre nem mindenki lenne képes. Sőt. Aki képes rá, az megteszi. A többiek pedig vagy megpróbálják kihozni a maximumot abból, ami van, vagy csak sopánkodnak a szemétkupac életük felett. Tudod, én megrugdosnám a sopánkodó embereket. Hiszen ki hibája, hogy ott tart, ahol? Ki tegyen helyette, ha nem ő? Rengetegszer öntöttem lelket ilyen emberekbe... és azt veszem észre, hogy felesleges rajtuk idegeskednem. Ha egyszerűen nem képesek megmozdulni, nem lökdöshetem őket végig. Annyi energiám nekem sincs. Tudod, mire jöttem rá? Hogy senki nem csinál meg helyetted semmit. Vagy ha igen, akkor vagy bamba vagy, vagy mázlista. Ennyit erről.

Közös hazugság

Nézz csak körbe. Befáslizott arcok. Mindenki a már gyógyuló és még vérző sebeit csavarta okosan a kötszer mögé. Egészséges arcot bármikor találhatunk ki magunknak, ráfesthetjük a fáslira, és akár egész életünkben hordhatjuk. Ezzel megakadályozva féltve őrzött gyengepontjaink feltárását.
Persze - mint mindenhol - ebben az esetben is vannak kivételek. 
Tudod, amikor valaki már annyira magányos, hogy apró horzsolásait nyílt törésnek álcázva fűnek-fának elsírja mondvacsinált sérelmeit, nem nehéz rájönni, hogy ő is a figyelemre éhező rétegbe tartozik. Őket nem szabad elítélni. Legalábbis próbáljuk meg. Akár még te is lehetsz a helyében.
Másfelől, egyszer mindenki leveszi magáról a fásliját. A barátok egymásról veszik le, együtt mossák ki, és egymás sebeit kitisztítva, frissen veszik fel újra. A magányos emberek otthon, egyedül szabadulnak meg a véres kötszertől. Maguk sebeit tisztítják. Az övéké a magány hibájából tovább gyógyul.

"Mit hoztál?"

"Mit hoztál? Ó, kevesebbet, mint amennyire nekem szükségem van? Kösz, nem kellesz."
"Mennyit tudsz? Hát, kevesebbet, mint én. Akkor figyelj, nekem nincs rád szükségem."
Sokszor kimondtatlanok ezek a mondatok. De érezzük, ha ott vannak a háttérben.
Úgy gondolom, hogy egyikőnk sem jobb a másiknál azért, mert nagyobb a lexikális tudása. Vagy mert több pénze van. Esetleg nagyobb befolyása.
Tudod, mi a kisgyerek első kérdése, ha valaki hazajön? "Mit hoztál nekem?" 
A különbség a gyerek és felnőtt között, hogy a kicsik, ha nem hoztál nekik semmit, akkor is szeretnek.
Ezek az emberek is valahogy így vannak vele. "Mit hoztál? Kit ismersz? Ó, kevesebbet, mint amennyire szükségem van? ...NEM KELLESZ."

Pár hasonlat

Egy kifacsart ember utolsó erőltetett szavai.
Egy elhagyott szandál pántjának utolsó tartócérnája.
Egy meredek szikla peremén hintázó szék.
Ennyi az ember tanult etikája.
Egy ködből előbukkanó fényszóró.
Egy kis édes utóíz valami savanyú után.
Egy meleg ágy a hideg éjszakában.
Ennyi egy barát kedves támogatása.
Koldustól elvenni a kenyeret.
Óvodástól a nyalókát.
Kutyától a csontot.
Táncostól a lábait.
Ennyi egy barát távolléte az embernek.

Vicának <3

Sebekkel, hibákkal

Korán van még a megbánásra. 

Korainak érzem az aggódást. A bánkódó tekintetet, és a "mi lett volna, ha..." gondolatokat. 

Miért kéne már most azon rágódnom, aminek emésztésére még ott van számomra az egész élet? 

Minél több hibát halmozok most magamra, annál tapasztaltabb leszek később. Legalább tudni fogom, hogy merre menjek, és merre ne. A törött üvegekből kirakott ösvény nem a combtőmet akarja felvágni. Csak felsebzi a talpamat, hogy miután a végére érek ennek az útvesztőnek gondolt útnak, a hegek emlékeztessenek a férelépéseimre. 

Korán van arra, hogy felelősséget vállaljak.

Élek a hibázás emberi jogával.

Margóra

Szóra sem érdemes az ember, aki előre megfontoltan hazudott.
Szóra sem érdemes az az ember, aki kétszínűen átver másokat.
Szóra sem érdemes az, aki saját hibájából került oda, ahova, és saját maga lustasága miatt nem kezd a helyzettel semmit.
De szóra sem érdemes az, aki véletlenül hibázott? 
Kérlek jelöltesd magad a szentek listájára, ha még sosem hibáztál.

Talán az idő...

Elolthatatlan az a láng, amivel könnyelműen bármikor magadhoz csalogatsz. Szertelen szívem egy ismert darabját felolvasztod, és azt tapaszthatsz hozzá, amit csak kreatív elméd kitalál. Terveket, ígéreteket, nevetéseket, szinte elfelejtett emlékeket... de legfőképpen saját magadat. Forrón hevíted fel újra és újra csillapodni vágyó véremet. Egyetlen érintésed megfagyaszt, majd felolvaszt, és mintha lánccal húznál magad felé, minden porcikám ott terem egy csettintésre melletted. A sors humora, hogy az elutasítás még csak eszembe sem jut.
Rácáfolnék a közhelyekre...a baj csak az, hogy nem tudok. Szeretnék hinni benne, hogy elszakíthatom magam tőled, de egyszerűen az akaratom kilöki az agyamból ezt a lehetőséget. Talán az idő...

Észhez térés

Hurrikán söpörje elernyedt testem melléd. Emeljen fel, és rázza ki belőlem mindazt, ami szilánkként szeli szét számat, és sóval szórja sebzett szavaimat. Szedje ki a hajamból azokat a töviseket, amiket röhögve dobáltak bele barátnak hitt ellenségek. Érjen utol minden elpocsékolt idő. Összetört testem feszítse ki, és fújjon pofont az arcomba, hajam pedig fogja össze egy árnyalatnyi lelkesedéssel. Könnyemet szárítsa fel, tépje fel szemhéjam, és vágja az arcomba a vakító valóságot. 
Aztán csak hagyjon lezuhanni. Ekkor ernyedt testemben már erő táncol, talpam alatt megreped a talaj. Gondolataim betonból születnek, szívem dobbanása innentől csak rám tartozik. Nem félek megmutatni, ki vagyok. 

Kaján vigyorral figyeled minden lépésemet. Egyetlen apró botlás, és röhögésed fájdalmasan hangosan hasítja keresztül a levegőt. Légüres térbe dobsz, ahonnan magamnak kell kimásznom. Senkire nem hagyatkozhatok,  és ami a legrosszabb, hogy rád sem. Mert te magad vagy az okozója zuhanó öntudatomnak.

Árnyéktalan

Hamis mosollyal várnak minden megvilágított utcasarkon. 
Bármennyire megnyerő foguk villanása, emlékeztetnem kell magam, hogy egyik ember sem magasabb rangú a másiknál. Nem számít, hogy valaki jobban tud hazudni, vagy erőteljesebben tud nyelni, esetleg mindig az árnyéka előtt jár. Ez mind megtévesztés.
Sokszor csak kulcslyukon beszűrődő fénynyalábnak tűnik az igazság ebben a sötét szobának titulált világban.  A merészebb emberek a kezükkel kalimpálva, mások figyelmével kitüntetve közlekednek a sötétben. Mások a fal mellett meglapulva várják, hogy a járkáló emberek abbahagyják a kalimpálást, és ők is felállhassanak. Egymás elől szívjuk a levegőt, megverekedve egy friss morzsáért, miközben egy egész kenyeret tartunk a hátunk mögött. 
Nehéz pozitívan megítélni, ki kicsoda valójában. A hiúság mindig közbeszól.

Mindent a helyére

Szín a színre, szó a szóra.
Megpróbálhatsz elsiklani a dolgok felett, de ha jól tudom, levegőből még senki nem facsart vizet... és senki nem tömte be vele a falon a lyukat. 
Akarhatsz egy fekete-fehér világban szivárványt színezni, az eredmény mégsem lesz soha szivárvány.
És rongyokból is megpróbálhatsz kártyavárat építeni, az már másik dolog, hogy sosem fog sikerülni.
De legyen már annyi benned, hogy mindent úgy csinálsz, ahogyan kell. Hogy ott beszélsz, ahol hallgatnak, ott festesz, ahol kérik, és ott építesz, ahol nincs semmi. Így lesznek helyükön a színek, a szavak, és ugyanígy a lyukak 
és a falak.