Talán az idő...

Elolthatatlan az a láng, amivel könnyelműen bármikor magadhoz csalogatsz. Szertelen szívem egy ismert darabját felolvasztod, és azt tapaszthatsz hozzá, amit csak kreatív elméd kitalál. Terveket, ígéreteket, nevetéseket, szinte elfelejtett emlékeket... de legfőképpen saját magadat. Forrón hevíted fel újra és újra csillapodni vágyó véremet. Egyetlen érintésed megfagyaszt, majd felolvaszt, és mintha lánccal húznál magad felé, minden porcikám ott terem egy csettintésre melletted. A sors humora, hogy az elutasítás még csak eszembe sem jut.
Rácáfolnék a közhelyekre...a baj csak az, hogy nem tudok. Szeretnék hinni benne, hogy elszakíthatom magam tőled, de egyszerűen az akaratom kilöki az agyamból ezt a lehetőséget. Talán az idő...