Komolytalan főpróba

Próbálkozásai vagyunk valaminek... 

Valaminek, amiről most még nem tudjuk, mi is pontosan.

A necces dolgokat már csak magáért a  kockázatért is megéri bevállalni. 

Épp most tartjuk az élet főpróbáját.

Törtető Mosolyország

Csak rántson magával.. Mikor belekapaszkodok, higyjem el mindenkinek, amit mond. A tettek helyett a gondolatokat lássam.

 Vagy... csak felejtsek el mindent. Téged is. Gyermeki egyszerűséggel lássam a dolgokat, nevetve keljek fel reggel, attól függetlenül, mennyire volt keserű az este. 
Kézen ragadjam, és húzzam magammal felfelé azokat, akiknek nincs elég erejük egyedül törtetni. Én akár húsz embert is magammal cipelnék. 
Kérdezés nélkül, mintha természetes lenne, megfognám bárki kezét.
Kicsalnám belőled az évszázad legnagyobb nevetését. Eszedbe juttatnám, miért is fogod a kezem.
Ha elfelejtetted volna... Van még remény a számunkra.

Csendes zaj

Csak egy hang volt. Semmi több. Mégis annyi mindent tulajdonítottam annak a hangnak. 
Egyszer azt hittem, támogat. Másszor azt hittem, pöröl velem. Legtöbbször úgy gondoltam, nem is hozzám beszél. Sokadszorra hallom. Még mindig nem tudom beazonosítani.
Türelmetlenül kaparja a fülem, csak arra várva, hogy megfejtsem és kezdjek vele valamihez.
 És én csak ülök a sötétben, a képernyőt bámulva töprengek, vajon mit is akar tőlem igazán. 
Szándékosan, vagy akaratlanul, mindig történnek szerencsétlen dolgok. Viszont ez a hang...minden egyes kibicsaklott bokánál mögém áll, és csak ott van. És hallom. Zavar. 
Egyszer midnenkinek ki kell nőnie a bizonytalanságot. 

Szemeid mélysége...

Nem akarok odanézni. Nem akarom látni az arcod. Pontosan tudom, hogyan nézel rám. Az agyamba beleégett az arcod minden apró részlete. A hosszú szempillák. A szemed alatti, kialvatlanságodat jelzö szarkalábak. A felvont szemöldököd. Ismerlek. Te is ismersz. Most mégsem bírom elviselni a pillantásodat. Tudom, miért tekergeted a fejed. Hogy miért szuggerálod a körmeid. Minden apró megmozdulásod miértjét ismerem.
És most te is átlátsz rajtam. Sikítva vonnák vissza mindent, amit valaha is mondtam...de ez az arc...
Hogy is mondják? Fáj az igazság...?

Menekülés

Jönnek utánam. Egyik a másik után. A síri csendet ziláló lélegzetem és a talpam alatt reccsenő ágak gyors egymásutánja töri meg. Mintha örökké futnom kéne. A fák közül bármikor előbbukanhatnak. Talán csak beképzelem őket. Talán nem is kéne futnom. Lelassítok. Kifacsart szívem olyan hangosan harangozza mellkasomban dobbanásait, hogy úgy érzem, arra játszik, hogy a világ másik feléről is idehívja őket. Nem várhatom meg, míg beérnek. Másokat is látok futni. Mind ugyanaz elől menekülünk.... de másféleképpen.

Édes érdektelenség

Fantáziával tölt el. Megvilágít. Felszabadít. 

Felveszem a pöttyös ruhámat... Nevetségesnek hiszed? 
Tudod, lehet, hogy én is nevetségesnek gondolnám sok dolgodat. Az, hogy nem vállalod fel őket, még nem jelenti azt, hogy nincsenek nevetséges dolgaid.
Megpörget. Átfúj rajtam. Kibillent.
Nem érdekelnek a piszkos dolgaid. 

Lapos esti csend

Kicsit csípi még a nyelvem hegyét. Szavaimmal leforráztam az önbecsülésed mellett a nyelvemet is. Abban jó vagyok, hogy mások bántásait hagyjam elsuhanni a fülem mellett. Sajnos sokszor elfelejtem, hogy ezzel más nincs így. Így lesz törött egy tányér, lapos egy zacskó chips, üres egy pár perccel ezelőtt betelt pohár.
A néma szemkontaktus üresen tartja azt a poharat még egy darabig.

Segítség

Zuhanok.
Megrepedt kérdések kérdezés nélkül rántanak a folyékony valóságba. Válaszok folynak el a szemem előtt. Ilyedt könnycseppek karikáznak a tükör vizében. Ráncos homlokomra tágra nyílt szeme tapad.
Annak tükrében könnyes valóságok zuhannak alá a mélybe. Az esés lehetősége súlyként nehezedik kezemre, az eltitkolt válaszok könyvtára segítségként húz vissza a repedő valóságba. Gyors továbbállás. Feltárt válasz. Ismerős mosoly. Életveszélyes segítség.

Kopott akarat

Poros jóindulatból szőtt fátyol fedi tágra nyílt szemeim. Az álom megszürkült csipkéje függönyként takarja előlem a világot. Érzem kifeszített gerincemben a pillantásukat, de nem látom ettől a naív fátyoltól szemük villanását. Görcsösen szorítom kezeim között az új ötletekből összefont virágcsokrot. Ragaszkodom hozzájuk, mert mások. Elütnek a rám szabott, hagyományos fehér ruhától. A megszokás túlságosan kicsi rám.
Le akarom rúgni a kötelesség cipőit, leszaggatni magamról a hagyomány ruháját, kifutni a maradi templomból. Újat építeni, új ruhát varrni, frisset, eredetit. Mégis, a biztonság fűzői ellenvetést nem tűrve feszülnek derekamra. A kötelesség cipői járásra kényszerítenek, de rám bízzák, hogyan kerülöm ki a felgyűrődött szőnyeg akadályait. Ismerős kezek nyúlnak utánam, mindig ugyanazok. A többi végignézi a bukdácsolásomat. 
Az oltár elé lépve hátra nézek. Szembe kerülök az idő söpredékével. Egyedül. Mégis, gondolataimmal ellentétben szótfogadóan visszafordulok. Még nem jött el az én időm. Korán van. 
Egyelőre...
Az élet újdonsült menyasszonya vagyok.

Március 15.

Ilyenkor látni, hogy tudnak az emberek együttműködni is, csak akarniuk kell. Járhatatlan utak, hótorlaszok, késve érkező vonatok,  autópályákon ragadt kamionok. Autókban fagyoskodó, rosszabb esetben éhező, hidegben ácsorgó, önkéntes, segítőkész emberek. 
Közben március 15-ei ünnepségek, tévére tapadó szemek, összekulcsolt kezek. 
A magyarság 1848-ban, és 2O13-ban is küzd ezen a napon. 

Színház

Színház, amiben élsz. Mosolygó maszkok öltik a nyelvüket egymás hátára. Sírós fejek nevetnek nyakatekert mondatok közt. Kipirult arcok tartják egymásnak maszkjaikat pár pofonért. Filmrendezők irigyelhetnék néhány civil ember színészi képességét. Arcodra nőtt a maszkod. Ha körömmel kaparod se fog már lejönni. Ne küzdj a körülötted levő állarcosbál ellen. A része vagy. Egyesek csak úgy hívják: Élet.

Kaparó csend

Apró kis semmiség. El is felejtem legtöbbször. Olyan, mint a tücskök nyáron. Mindig hallom. Csak nem mindig tudatosítom. Ez az élet melléklete. Idegesítő, apró dolog. Amit - ha van energiád- szóvá teszel, de legtöbbször csak nem figyelsz rá. Megszoktad. Megszoktuk. Így, kedd estére inkább kívánok az ágyam mellé hat tücsköt, mint ezt a gondolatot. De mindegyis. Megszoktuk.

Fejjel lefelé

Arctalan kabátok suhannak mellettem. Kar nélküli táskák integetnek akaratlanul. Fehér cipők lépik át a nyitott ajtókat. Emlékek. Elfelejtett nevetés, akaratlan koccanás. Egy fintor. Zúzott akarat, féltő szeretés. Pár keresetlen szó. És a zavart gondolatok között egy ismerős kéz szorítása parancsol csendes, megnyugtató csendet.

Elszáll

Hiba. 
Annyi minden van, amit másképp csinálnék. 
Üzenet.
4 dolog ami elszáll, és nem tér vissza... 

A kő... 

miután eldobtad.

A szó... 

miután kimondtad.

A lehetőség...

miután elszalasztottad.

És az idő...

miután elmúlt.

Másodpercmutató

 Bámulom az órámat, múlnak a percek... Becsapós, de a csalódásoktól még a remény sem védett meg.
 Bámulom az órámat...ahogyan megy körbe a másodperc mutató. Megnyugtat. Felrémlik, hogyan süllyedtél lejjebb a szememben.
 Bámulom a másodperc mutatót. Egyetlen hiba. És elfelejtik a sok jótettet.
 Bámulom a falat. Nemrég még nekidőlve vártam, hogy a fejem felett elteljen az idő.
 Bámulom a padlót...hallgatom az óra kattogását. Hallgatom, ahogyan a gondolataim feléd futnak. 

 Bámulom az órámat... számolom a perceket. Várom, hogy valaki kiragadjon innen. 

összefüggéstelen

Gyere velem egy kávéra. Mondanám, hogy gyere cigire, de mivel nem dohányzok, marad a koffein. Nem szereted a kávét? Ne hülyéskedj. Ezt szeretni fogod. A kávéval összejönnek az emberek. Ahogyan a cigivel is. A cigi és a kávé együtt pedig egyenesen barátságokat köt. 

Egy kávét kérek.

Rávilágítás

Emberi mánia. Összetörni szándékosan a... nevezzük most lámpásnak. Szóval összetörni szándékosan a lámpást. 
Csak mert nincs kedvünk figyelni rá, tartani, törődni vele. Elhajítjuk, mert túl sok energiát kíván a fenntartása. Rá fogjuk, hogy nem is volt haszna. Bámuljuk.
Aztán meglátjuk az összetört szilánkokban magunkat.
Észrevesszük, hogy másként is lehetett volna. De már túl sokat tapostunk rajta, túl sokszor mentünk el mellette egy pillantás nélkül ahhoz, hogy még rendbe lehessen hozni. 
Éljenek az emberi kapcsolatok. Életünk lámpásai. 
Olyan könnyű tönkretenni őket...

Hangtalan világnyelv - a tánc

A tánc, ami felszabadít. Feledtet.
Összehangolja a tested a lelkeddel. Mosolyt csal az arcodra. Néma válaszokat ad, fel nem tett kérdésekre.
Ahol bármilyen szerepbe belebújhatsz. Bármilyen stílust képviselhetsz.

Ahol kívülállóként figyelsz befelé. 


A tánc... csak rajtad múlik.

Kedves kis hasonlat

Elszakadt. 
Annyiban mértük ezt a dolgot, mint egy kirakati nadrágot.

Megtetszett, megnézegettük... Kerestünk egy próbafülkét, behúztuk a függönyt, hogy saját magunk dönthessük el, tetszik-e. Felpróbáltuk. Megmutattuk pár ismerősünknek, megkérdeztük, mi a véleményük róla. De nem vettük meg. Még párszor elmentünk az üzletbe és felpróbáltuk, biztosan megéri-e a pénzét. Már annyiszor felpróbáltad, hogy szinte tiédnek mondták az üzletben.
Mégse.
Tetszik, tetszik. Nincs vele semmi gond. Mégis.. valami jobbat keresel. Más színűt talán, vagy más fazonút. Úgy érzed, még túl kevés nadrágot láttál ahhoz, hogy ezt rögtön megvedd. Talán nincs is szükséged újra. 

Kedves kis hasonlat. 

Levegő

Véleményem szerint kijelenthetjük, hogy itt a tavasz. (annak ellenére, hogy most odakint be van borulva)

Mivel definiáljuk? Szerelem? Újrakezdés? Megújulás? Szerintem... elcsépelt szavak. Nem ellenük vagyok, ne gondolj ilyesmire. Hiszen ki nem szeret szerelmes lenni? Ki nem szeret újrakezdeni és megújulni? És igen, ezek a kifejezések mind jellemzőek a tavaszra. De én mégis inkább máshoz hasonlítanám. Első lélegzetvétel. Bizony. Mikor először kóstolsz bele a világba. Újra rájössz, miket is tartogat az élet számodra. Pozitivitás vesz körbe, mint mikor megszületsz. Kapsz egy kis színt. Magadra, magad köré. Magadba. Visszakapod a füvet, az eget, az illatot, a fényt. Visszakapod a hosszú délutánt, a tavaszi cipőt, a madarakat. Lehetne egész évben tavasz... csakhát akkor nem értékelné senki. Ma már a csók jelentőségét is gyűszűben mérhetjük. 

Történt, nem történt...

Nagyot nyelek. Rúzsos szám foltot hagyott az üvegpoháron. Nyugodt fölényességgel rakom le az asztalra.
Agyamba beleégett az arcuk. Te csak a kemény héjat látod, a magabiztos tekintetet. Láttad, amint szemem megvetően átsiklott rajtuk. Nem tudod, hogy közben az ellentettjét gondoltam, mint amit Te leolvastál. Keresztbe vetett lábaim megremegnek. Felállok. Odakintről behallatszik a nyitott ablakon a város zaja. Napsütötte fénycsíkok húzódnak a padlón. Kellemes délelőtt. Nem túl kényelmes ez a vörös, selyem estéji. Meztelen lábammal hangtalanul lépdelek át a szobán, a kanapé fölé állok. Nyitott szádon keresztül szeded a levegőt. Halvány lila inged félig nyitottan engedi látni csupasz mellkasod. Azt hiszed, elérhetetlen vagyok. Egy tojás, amit még csak meg sem próbálsz feltörni. Talán így van rendjén. Kolléga. A pisztojodat az asztalon hagytad.

Kapj el, ha tudsz!

Csak kapd el a kezemet! Talán már évek óta az érintésedért sóvárog.
Arra kérlek, ha nem találod a kezem...
...kapd el a derekam! Az ölelés rejtekében kulcsold kezemre kezed. Megtaláltál. Félve beengedlek gondolataim közé. Próbálkozz...
Kapd el a gondolataim... Fél mondat, fél pillantás. Egy fél ember benned egyesül egésszé. Most lépj el...
...kapd el a pillantásom! Benne lesz a világ. Ha még nem unod ezt a játszmát...

Kapd el értem ezt a száguldó világot! Talán megáll ez az egész őrület körülöttünk. Értünk. Közöttünk. Akár csak egy pillanatra is. Csak hogy elkaphasd a kezemet...

Születés

Hirtelen ötlet volt,
egy váratlan lelkesedés.
Talán a tavasszal jön meg a kedvem
sokmindenhez.
Meglátjuk,
mi születik ebből,
milyen élete lesz,
és meddig fog tartani. :)

Bújócska

Amikor fél az ember... akkor sebezhetőnek érzi magát. Legtöbbször ugye nyeregben vagyunk, irányítjuk a beszélgetéseket, szituációkat, tudjuk, hogyan koptassuk le a nem kívánatos embereket. Azzal vagy, akivel szeretsz lenni, annak köszönsz, akinek akarsz. Mikor félsz... akkor tehetetlen vagy. Legalábbis úgy érzed. Mások eszéől várod a megoldást. Van, aki egyébként is szereti hárítani a felelősséget. Elkapni a neki dobott labdát, de minél hamarabb továbbadni, hogy ha leesne, ne az ő hibája legyen. Hiába az övé az a bizonyos labda. Ha valaki nem vezető egyéniség... és nem az a fajta, aki beáll a megérdemelt pofon elé, ahelyett, hogy elbújna... az többször fél, mint bárki gondolná. Csak az emberi empátia az, amit mások adni tudnak neki. Ne gondold, hogy mások nem félnek. Van, aki beismeri, más tagadja. Senki sem lehet biztos a helyében. Főleg nem manapság.

Támasz

Aki ismeri a donteseid miertjet.
Aki elott nem szegyelled a legbetegebb gondolataidat sem.
Akire kerdes nelkul szansz idot es energiat.
Akivel barmikor, barmennyit tudnal lenni.
Akinek nem kell magyarazkodnod.
Barat. Akire mindenki vagyik. Barat.
(az ekezetek hianya a telefon rovasara irhato fel)

SENKIT nem láncolhatsz magad mellé.
Volt idő, mikor magadénak gondoltad. Azt hitted, már félúton vagytok a cél felé, sőt, ott feszül derekatokon a célszalag, arra várva, hogy egyetlen aprócska lépéssel elszakítsátok azt, kéz a kézben. De ekkor... a kezét kitépi a kezedből. Nyugodt magabiztossággal néz téged.
És te látod a szemében. Nem érzed, TUDOD, hogy ez neki csak egy volt a sok közül.
Elmegy.
Ott maradsz a gondolataiddal, érzéseiddel. Egyedül.
És ő már tovább is lépett.
Te meg ott állsz, a célszalagnak feszülve, kinyújtott kézzel, arra várva, hogy visszajöjjön, rákulcsolja görcsös ujjaidra megnyugtató kezét és folytassátok.
Engedd el. húzd vissza magad mellé kezed. Hagyd ott a célszalagot. Ballagj vissza. Emlékezz, milyen volt egyedül. Boldog voltál nélküle is. Most is sikerülni fog. Hitesd el magaddal. Én már elhittem.

http://www.youtube.com/watch?v=JF8BRvqGCNs

"It takes me all the way
I want you to stay"

Levegő

Látom a kék eget. Te látod? Látod. Nem számít, ha éppen esik az eső. Ha tavasz van, te a felhők mögött is látod a kék eget. Magadban biztos vagy benne, hogy holnapra, vagy azutánra tényleg látni fogod. Várod. Megnézed az időjárás jelentést, hogy tudd, meddig várj. Lecseréled a téli kabátod. Mélyet szívsz a levegőből.  Szmog? Nembaj. Tavasz van. Együtt csapnak az arcodba a szél, a fény, és a zaj.

(egyébként a képen két nagyon jó barátnőm, Szandi és Réka vannak) :)

Reggel

"It's a little bit funny this feeling inside.." - Elton John - Your song (ajánlom mindenkinek, Ellie Goulding feldolgozásában is imádom)
Süt a nap, még éles a reggeli hideg kint. Érezni, hogy  alig lépett ki a világ a hónapokig tartó fagyos buborékából. Ez a tél dolog... igenis, hasonlít a buborékhoz. Bezárta magába az embereket. Áttetsző volt, légies, mégis fojtogató fehérsége már deprimálta a tavaszra vágyókat. És jött a napsugár, ami kipukkasztotta ezt gyönyörű melankóliát. Pont besüt a nappali ablakán. Bámulom a szőnyegre vetülő fénycsíkot. Már hiányzott.

Furcsa

Furcsa ez a csend. Furcsa, hogy az ablakon a nagy udvart látom a szokásos gyárépület helyett. Szinte már teljesen elszoktam itthonról. Pozsonyban... nem könnyű az élet, főleg ha kollégiumban vagy. Össze vagy zárva szimpatikus, vagy antipatikus emberekkel, nincs választási lehetőséged. Alkalmazkodnod kell a többiekhez. A rendjükhöz, vagy rendetlenségükhöz. Nem mintha nekem ez problémát jelentene :D A sok év néptánolás kiedzi az embert. Kiutazások, táborok. Jobb, vagy rosszabb körülmények... Én már bárhol elalszok. :D