Kopott akarat

Poros jóindulatból szőtt fátyol fedi tágra nyílt szemeim. Az álom megszürkült csipkéje függönyként takarja előlem a világot. Érzem kifeszített gerincemben a pillantásukat, de nem látom ettől a naív fátyoltól szemük villanását. Görcsösen szorítom kezeim között az új ötletekből összefont virágcsokrot. Ragaszkodom hozzájuk, mert mások. Elütnek a rám szabott, hagyományos fehér ruhától. A megszokás túlságosan kicsi rám.
Le akarom rúgni a kötelesség cipőit, leszaggatni magamról a hagyomány ruháját, kifutni a maradi templomból. Újat építeni, új ruhát varrni, frisset, eredetit. Mégis, a biztonság fűzői ellenvetést nem tűrve feszülnek derekamra. A kötelesség cipői járásra kényszerítenek, de rám bízzák, hogyan kerülöm ki a felgyűrődött szőnyeg akadályait. Ismerős kezek nyúlnak utánam, mindig ugyanazok. A többi végignézi a bukdácsolásomat. 
Az oltár elé lépve hátra nézek. Szembe kerülök az idő söpredékével. Egyedül. Mégis, gondolataimmal ellentétben szótfogadóan visszafordulok. Még nem jött el az én időm. Korán van. 
Egyelőre...
Az élet újdonsült menyasszonya vagyok.