Megásom a gödröt, beleköphetsz

Homlokon csókoló múzsák verekednek. Kicsontozzák az élet értelmét, túrnak az érzelmek sáros gödrében és feltárják az emlékek megsárgult csontjaiból összerakott eseményeket. Csomóba fúlok ebben a nagy könyökölésben. Mindenki a másik magasságát akarja megugrani, miközben trabális szavakkal tapossa szét a másik személyes gondolataiban elveszett Énjét. Mert mindenki gondolkodik. Ki többet, ki kevesebbet, ki erről, ki arról. Te kimondod. Homlokon csókoló múzsád szavait ajkaid keretébe foglalod, előadások alatt suttogod barátaidnak, vagy éppen agymenésnek álcázod, s ezzel tömöd csókodat mások gondolataiba. Én nem szórok sarat, sem múzsára, sem ajkakra. Megásom a gödröt, beleköphetsz.

Tőlem Neked

Látványosan elcsépelt emberek. Kabala gondolatokat szorongatnak markukban, amikbe kapaszkodhatnak. Belegabalyodnak a skatulyájukba... abba, amit ők maguk húztak és zártak rá más emberekre. Iddogálják a tökéletességet, amit minden nap poharukba töltenek. Bámulják a gyönyörű olajfestményt, melyet saját életükkel festettek - azzal a tökéletessel. Mikor elszakadnak az önmaguktól való kábulattól, affabilis tekintettel nézik végig mások alkotásait. Gebe hebefréniás vélemények, kiforrottnak hitt velős megjegyzések tolonganak elő libasorban apró fejecskéikből. Látványos értelmiség. Aztán visszatérnek szókincsükből szőtt bársonyfotelükbe, rekedt rapszódiákat zengenek a tükörnek, s múltával dicsérik a napot. Taps. Az érdek van szem előtt. Még szerencse, hogy raritás, hogy a világok keverednek. Az ő világuk Az Ő (saját, elronthatatlan, kritizálhatatlan) Világuk. Nem nyúlok bele. A te világod a Tied. Az én világom pedig az Enyém. Keressétek meg a sablonmintáitokat, tartsátok őket kabalaként agyvelőtökben, majd mikor újra nevetni támad kedvetek, feszítsétek meg jól hangszálaitokat, mert hallani akarom a világ túlsó felén is uradalmi rekeszizmotok mozgásos reakcióját érzelmi megnyilávnulásotok kiséretében. Majd nevetek veletek.
 

Tabula rasa

Ha táblán vezetném a gondolataimat, és papírra írnék minden egyes dolgot, ami épp eszembe jut, akkor a Te táblád és a Te papírod lenne a legkopottabb, leggyűröttebb, legkacifántosabb. Unott arccal venném elő az összemaszatolt, félig üres papírjaidat, majd később le sem tudnám tenni a tollat. Miután befejezném, újra és újra átolvasnám őket, éjjel is azokat bújnám a paplan alatt zseblámpával, csupán azért, hogy el ne felejtselek akár egy pillanatra se... és hogy ne kelljen mindig körbe-körbe ugyanazt leírnom. Veled kapcsolatban úgysem jutnék egyről a kettőre. Kitapétáznám velük a falat. Hátránya, hogy akkor már nem telne el perc, hogy ne kelljen egy újabb papírba belekezdenem. Minden nap legalább egyszer letépném az összeset, összekönnyezném és bevágnám a kukába. Majd később egyesével szedegetném ki a galacsinokat, átolvasgatva, kisimítva, aztán kicsit gyűrötten bár, de visszakerülnének a falra. Itt már nincs tiszta lap számodra. Rég nincs.
Azt gondolnád, sérthetetlen vagyok. Pedig megrepedezett és darabokban szétesett magabiztosságom szilánkjain mezítláb járok, egyedül. Mikor megunom, besöpröm őket a szőnyeg alá, aztán mikor egyedül vagyok, újra előveszem.
Az dübörög a fülemben, hogy nem szabad menekülni... Ennek ellenére minden ember menekül... saját maga elől.

csapóajtó

Megijeszt ez a fényképezőgépként kattogó kettősség. A megrekedt, elhasználódottságból hátramaradt igénytelenség, és a rendszertelenségből gejzírként kitörő precizitás. A kötelességek fújtogató leple alatt, mikor saját magam hó alól való kilapátolására sincs időm, két szúró levegővétel között, akaratom ellenére is átveszi az uralmat pár percre összerogyó gondolataim felett. Pórázon vezeti, sétáltatja kifolyó érzéseim. Aztán már csak azt veszem észre, hogy elbambulok a villamosban és majdnem rossz megállón szállok le. Keresem az áthidalható részeket, de egyelőre csak gumicsizmát veszek a térdig érő sár ellen. Mosolyt cipzározok arcomra,  kedveset és vidámat. Okulok a hibákból, csak még a gyakorlat nem érte utol az elméletet.

>> Elég lenne, ha valaki megmutatná, hogyan dobjam ki ezeket a rongyosra használt, dohos érzéseket. Hogyan szortírozzam ki és cseréljem le őket, ahogyan mások a régi, megunt holmijukat.
Szeretném azt gondolni, nem tudok nélkülük élni.. Az állandó gondolatod nélkül. Pedig már csak megszokásból nyúlok utána.
Minduntalan összenézek vele a tükörben. Miattad vonja el a figyelmem az értelmetlen tévéműsorról... Újra és újra elmeséli ugyanazt. Például, hogy te ezt a fajta zenét nem szereted. És hogy nincs is időd ilyen marhaságokra. És igazából már rám sincs. 
Hazudj... hazudd, hogy idővel egyik érzés bedarálja a másikat. Hogy nem csak te, de ők is itt hagynak majd engem köszönés és magyarázat nélkül... hogy még szortíroznom se kelljen.

Azóta utálom

Korgott a gyomrom. Üveg nőtt a tekintetemre. Engedtem, hogy korlátok és okok nélkül fájjon. Hogy a vastagra mázolt jókedv megsárguljon, elvékonyodjon, és magamra hagyjon. Nincs mit széttépni. Vagyis lenne, de már nem akarok ennyi energiát sem pazarolni rád. A gondolatodra. 
Már magam előtt is kínos, hogy mikor ránézek az órámra - a jelentéktelen, régi órámra - Te jutsz eszembe. Akaratlanul és megunhatatlanul. Akárhányszor.
Kellemetlenül nyirkos a tenyerem. Mint a szék volt, amikor rám fújtad a füstöt. Tudtad, hogy utálom. Azóta utálom a taxikat is. Ott, abban a taxiban éreztem utoljára ugyanezt - igen, ugyanezt. A különbség, hogy akkor te is ott voltál. És csendben voltál. És azt a csendet tartod azóta is. Ebben a csendben minden részlet kirajzolódik.
Látod? Már el is felejtettem, hogy éhes vagyok. 

Te is tudod

Gyerekesen görcsös ragaszkodással próbáljuk rendbe hozni. Mintha a rosszakat meg sem éltük volna, úgy akarjuk erővel áthúzni egymást a saját büszkeségünkből felépített falon. Azt várom, hogy te fektess bele több energiát. Hogy érezzem, hogy kellek neked, és nincs még minden veszve.
Tudod, lehet közöttünk pár centi, de akár több száz kilométer távolság is... a falon egyszerűen már nem tudjuk áthúzni egymást. Késő. De legalább azt mondhatjuk, hogy "Hiszen mi megpróbáltuk.." . Ennek talán így kellett lennie. Átvették a helyed. Kiérdemelték azt. Már magyarázatra sincs szükségem.

Romok

Vannak kapcsolatok, amiket már nem lehet rendbe hozni. Amik pont azért mentek tönkre, amiért olyan sokáig jól működtek. Senki sem tudja kiszámítani, mennyi időre tudhatja magáénak, ami a birtokában van.
Mikor felugrasz a kerítésre, nem tudod, hol fogsz róla leesni... és mikor megismersz valakit, eszedbe sem jut, hogy egyszer majd az ő neve hallatára fog összefacsarodni a szíved. Mikor egyedül vagy, minden egyes percben megmászod a saját romjaidat. 
Pontosan fel tudom idézni a nevetésedet. A nevetést, aminek keltője talán már sosem leszek én. Olyan könnyen változnak a mosolyok könyekké.

Kordában

Koppan a fejem a padlón. Nem kaptál el. Nevetségesen fontosnak tartottam, hogy szétszórt figyelmedet rám irányítsd. Mégis, mire jutottam vele? Nagyon ritkán éreztem teljes figyelmedet magaménak. Vagy talán akkor sem rám néztél? Akkor sem engem hallgattál? Csak keresztül bámultál rajtam? Rémes ez a megfelelni vágyás. Azon a rövid estén elvesztettem az uralmat szabadon szárnyaló, korlátlan akaratom felett. Téged kell szeresselek. Láncokkal lett akaratom hozzád kötve. Micsoda hülyeség! A folyamatos várakozás, a pusztító reménykedés, és az a bizonyos irigység... mintha mindenkinek több jutna belőled. Ideje lenne feltápászkódni.

Szolga

A fájdalom...csupán küldött. Küldötte a következményeknek.
De mondhatnánk őt gyermeknek is. Hiszen kicsiből nő naggyá. A hirtelen lett nagy fájdalom sosem jár egyedül.
A fájdalom gondolat. Ok a gondolkodásra.
A fájdalom kőszikla. Sötét, hideg. Elbújhatsz mögé.
A fájdalom lehetőség. Próba.
A fájdalom erény. Szolgáddá teheted.

Kóstoló

Forrong benned a vér. Keresed a miérteket, de csak néhány talán kerül az utadba. Ideiglenes parázsfészek. Mit ér a sok madár, ha egy sem énekelhet neked? Ránc fut át a homlokodon, és csalódottság a szíveden. Keresed a miérteket, de talán csak néhány kerül az utadba. Egy magánnyal megtöltött kupica, és néhány csepp harag megszáradva az asztalon. Sötétben ugató kutyák. S mikor felkel a nap, új esélyt kapsz meghalni.

Kialudt

Amikor elfogynak a szavak, valahonnan belülről helyet mar magának a kétség. Talán csak behazudtuk egymásnak - és magunknak - hogy szükségünk van erre. Hogy a kezem azért van ott a tiedben, mert kiállta az idő próbáját. Lehet, hogy jobbnak akartuk, mint amennyire ez már az elején ítélve volt. Igen, más emberek befolyásolnak minket. Megváltoztunk. Ez a két személy egyszerűen már nem az a két ember, aki  éjjeleket is átbeszélgetett és önfeledten nevetett. Akiknek bármilyen atrocitásra a másik ember jutott az eszébe.
Parancsra az ilyesmi nem működik...
Mutogathatunk egymásra, vághatjuk egymás fejéhez a felhalmozott hibákat... Fújogathatjuk még egy ideig a kialvó lángot. 

Hát tessék

Bújj el! Mintha sosem léteztél volna. Csak a pohárban felejtett, megrágott szívószálad árulkodik rólad. Arról, hogy valaha érző, gondolkodó ember voltál, aki megrágta a szívószálat, pedig rászóltak. Bújj el! Ne tudják, hogy Te mást gondolsz. Reszketve keljél fel minden nap, dideregve harapj bele a meleg süteményedbe. Egy percig se ellenkezz, hiszen nincs mi ellen. Régi csend vesz körül, gyökeret vert emberek, akik között fáj a legkisebb lépés is. Ne szólj, csak menj, ahova visznek. Van így értelme az életnek? Hunyorogni, mikor azt mondják, felejteni, mikor elvárják, nem kérdezni, mikor nem engedik. Sokadik esőcsepp kanyarog azóta az ereszen, s Te mégis reménytelenül engeded ezt. Beton nyakad fejethajt. Hát tessék.

Csak a mindennapos

Mintha egy kisgyerek kezébe adnál egy teherhajót, hogy tartsa. Vagy mintha egy fogpiszkálón egyensúlyoznál  egy teli kádat. Elvárjuk, hogy minden klappoljon, még ha bele szakadunk is. De itt senki sem panaszkodhat. Csak rójuk a köröket, átugorjuk az akadályokat, a teherhajót tartó gyerekeket és teli kádat egyensúlyozó fogpiszkálókat. Elrejtjük a könnyeket. Gyöngyöző homlokkal, feszített idegekkel, de bírjuk. Néha még élvezzük is. 

Mélyen

Törött szilánkok az asztalon. Azt hinném, elvesznek a rendetlenségben. Valaha kifacsart testem részét alkották. Az ilyenen nem suhan át olyan egyszerűen az ember tekintete.
Megpróbáltam őket visszaoperálni a megszokott helyükre... esélytelen. Valamikor ezek az apróra tört darabok még épek voltak. Értük és velük csináltam mindent. Ma már csupán bámulom őket hosszan, arra gondolva, hogy saját magukat törték szét testemben. Kívülről mindössze pár gyenge ütést kaptak...és már megakadályozhatatlanul a gyenge pontomba szúrtak. Hiszen ezek ismerték a legjobban a gyenge pontjaimat. Aztán szépen lassan - tudod, ahogyan a levelek hullanak a fáról - kifordultak belőlem.
Csak nézem, ahogyan a fény továbbra is táncol rajtuk. Mintha mi sem történt volna. Mintha nem is lettek volna a részem soha. Talán én értékeltem túl. Már észre se veszem a körülöttem levő rendetlenséget. A könnyeimet is felszívta az idő.

Immunis

Ülök az időn. Keresztbe font kezekkel, becsukott szemmel ülök. Azt se tudom, mire várok. Néha átfut az agyamon, hogy talán kezdeni kéne valamit. Talán ki kéne törölnöm az érzéseimet. Csak nyugodtan menni előre, mint egy beprogramozott robot, eldobni a terveket, elengedni a nyálas álmokat, és amit elém raknak, pontosabban: elém hajítanak, azzal élni. Amit könnyen kaptam, azt könnyen elengedni. Akit nem érdeklek, azzal nem törődni. Sokszor átfut az agyamon, hogy mennyivel könnyebb lenne érzelmileg immunis lenni.

Kontraszt

Ma könnyű még a nevetés, de holnap nehéz lesz a sírás. A szemedben megreked mindkettő, kontrasztot alkot napról napra, és amit ma a gyengédnek hiszel, holnap az lesz az erősséged. Szabhatsz te a szavaidnak ezerfajta korlátot, gondolataid akkor is szabadok lesznek. A fejedben születnek, a szemedben érnek meg, és a szádon hagynak nyomot. Csendben indulnak meg. Alig veszed észre. Aztán már csak könnyeid döbbentenek rá, milyen hangosan is lüktetett a füledben. Gyorsan jött, és lassan megy el. Becsomagolva tartod meg.

Újra

Amikor eldöntöm, hogy nincs szükségem rád, te akkor jösz.
Amikor rájövök, hogy egyedül is tudok boldogulni, te akkor segítesz.
Amikor engedem, hogy az érzés hatalmába kerítsen, akkor élvezed legjobban.
Mikor úgy érzem, hogy MOST JÓ, te akkor tűnsz el.
Mikor a legjobban fáj, te akkor mész a legmesszebbre.
Amikor a legkevésbé számítok rá, újra felbukkansz.
Pedig már eldöntöttem, hogy nincs szükségem rád.
Itt a kör bezárul.

Karambol

Pár éles kanyar. Hirtelen beállt mély csend.
Emberi szívdobbanás...apró levegővétel.
Koncentrálok. Résnyire húzom a szemem.
Talán észreveszem, hol rontottam el.
A fák zúgása...és eszembe jut, amikor ott ültél a diófa alatt.
Megmozdulok. Megpróbálom leszedni magamról, ami rám nehezedik.
Feladom. Mi értelme egyedül? Ez a hülye nap is a szemembe süt.
Hallom a szél fújását. Emberi sikolyt hoz magával.
Miért szeretnek az emberek sikítozni? Utálom a feltűnési viszketegséget.
Talán újra neki kéne futni. Vagy visszamenni az időben, és másként alakítani a dolgokat.
Hmm... túl nehéz. Majdcsak segít valaki.
Autók. Mormolás. Nyílik az ajtó. Mint mikor elmentél.
Eltűnt a teher. Mély levegő. Mintha itt lennél.
Üres és fekete. Mint nélküled a napok.

Életjel

Látod? Egy ideje már csak a befagyott tavon csuszkálok. Ez az a tipikus "igen, én is szoktam hasra esni" példa. Igen, nevetek magamon. És igen, aztán megijedek a repedő jégtől, csak a biztonság kedvéért.
De én valahogyan nem látom, miért is kéne keresnem innen a kiutat. A "biztonságos" part és az "instabil" jég látszólag egybeolvadnak, s mint egy átláthatatlan, hideg sivatag vesznek körül. Az a bizonyos "valakiért"... vagy az a másik... az a "valakivel".. úgy eltűnik. Nem is eltűnik: nincs. Így nem tehetek mást: fejemre teszem a sapkámat, és felveszem a kesztyűt a hideggel - aztán megkeresem az első motiváló életjelet. 

Akkoris

Biztosan te is voltál már dacos, akár egy kisgyerek - úgy érezted, hogy hiába ésszerűbb, amit mások mondanak, és hiába lesz minden másképp, mint eltervezed, te akkor is azt az egyet akarod, amit a fejedbe vettél. Kiabálhatnál, az arcukba vághatnád az igazad, érvelhetnél. De te azt akarod, hogy saját maguktól jöjjenek rá, mit is akarsz. Hogy értsenek a csöndből, és hagyják, hogy azt tedd, amit akarsz. Hisz ez a Te életed - ezek pedig a te cukorkáid.

Érzem

Zuhanok én teveled, zuhanok én nélküled, arcod, kezed, tenyered - tudom, ezt még nem érted.

Megfordulok, elesek, elveszek a múltban, kereslek az időben, kereslek az útban. 

Kapaszkodok levélben, kapaszkodok ágban, büszkeségem letépem, porrá lesz a lángban. 

Repülök a föld felé, nevetek a csókon, zuhanok az ég felé, keresetlen úton.

Süket fülem előttem, szemem tágra nyitva, néma szám már mögöttem, érzéseim tiltva.

Ereimben érzések, fejemben a táncok, lábam alatt lépések, szemem felett ráncok. 

Zuhanok a sötétben, zuhanok, mert várok, zuhanok a kezedben, hideg nélkül fázok. 

Máshogyan

Kevés emberre mondhatjuk, hogy "Na, ő követendő példa!" - hiszen a tökéletes ember képe annyira természetellenes. Senki sem hisz benne, hogy van tökéletes ember. Mindenki a maga elvei és példái szertint él, és úgy cselekszik, ahogyan ő jónak látja. Így fogadunk el példaképeket, akik nem csak hasonló szempontok szerint élnek, de ők meg is valósítják saját elképzeléseinket. Milyenek szeretnénk lenni, mit szeretnénk adni a világnak, mit gondolunk a világról. Aztán lehet, hogy Te is példaképe vagy, illetve leszel valakinek, csak még nem tudod. Valakinek a Te elveid, szokásaid és kivitelezéseid lesznek a mindennapok könnyítsére szolgáló eszközök. Ha belegondolsz, az emberi norma sosem volt elég. Egy hajszálon imbolyog a mérce két vége. Te döntöd el, hova fekteted a nagyobb súlyt.

Kitérő

Kerestem valamit, amiben megkapaszkodhatok. Az illatot a ruháimon, a képet az emlékezetemben, a kezet a kezemben. Folyamatos kitérőkön kutattam ennek az érzésnek csupán az árnyalatáért. Az emberek jöttek-mentek, én pedig rákészültem a változásokra. Arra, hogy hirtelen bekopogtass, és helyet kérj az életemben. 
De amikor egyedül ülök otthon a kanapén, és bámulom azt a pár sort az üzenetedből, érzem, hogy hiába van erőm mindent előről kezdeni, ez nem így működik. Tudod, én nem a ló dublőre vagyok, az a bizonyos "jó a szamár is".

Hidegvérrel

Nem tűnsz veszélyes játékszernek. Kicsit elhúzom előtted a mézesmadzagot, és rád kacsintok - csak hogy azt hidd, bízhatsz bennem. Utána kézen ragadlak. Te csak hagyd, hogy vigyelek, ahová akarom, akkor, amikor akarom, és azt csináljunk, amit akarok. Gyere egyre közelebb, hogy rád rakhassam az ékszernek álcázott bilincset, aminek felcsatolására te magad nyújtod a kezedet. Nagyon jól tisztában vagyok vele, hogy még akkor is rajtam jár az agyad, amikor a közeledben sem vagyok. Akár vérszemet is kaphatnék, és játszhatnám ezt veled örök időkig. Akkor ugranál, amikor szólok. Egyetlen füttyentés. De, hjaj, ez így már unalmas. Túl könnyű. Bocs, nincs rád energiám. Nincs is közös témánk. Itt van valaki, aki jobb. Elutazok. Nem szeretlek már. Korán van erre. Sok a dolgom. Meghalt a kutyám. Nincs több kifogásom.

Ki, ha nem te?

Tudod...legszívesebben itt hagynék mindent, és elmennék. De messzire. Magam után hagyva a gondokat, veszekedéseket, értetlen embereket, kötelességeket, elvárásokat, célokat... és valahol teljesen máshol, ahol egy ember sem ismer még, újra kezdeném. Összegyűrném az eddigi életem, kidobnám a kukába, és megkezdeném azt a bizonyos tiszta lapot. Te megtennéd? 
Tudod, szerintem ilyen drasztikus lépésre nem mindenki lenne képes. Sőt. Aki képes rá, az megteszi. A többiek pedig vagy megpróbálják kihozni a maximumot abból, ami van, vagy csak sopánkodnak a szemétkupac életük felett. Tudod, én megrugdosnám a sopánkodó embereket. Hiszen ki hibája, hogy ott tart, ahol? Ki tegyen helyette, ha nem ő? Rengetegszer öntöttem lelket ilyen emberekbe... és azt veszem észre, hogy felesleges rajtuk idegeskednem. Ha egyszerűen nem képesek megmozdulni, nem lökdöshetem őket végig. Annyi energiám nekem sincs. Tudod, mire jöttem rá? Hogy senki nem csinál meg helyetted semmit. Vagy ha igen, akkor vagy bamba vagy, vagy mázlista. Ennyit erről.

Közös hazugság

Nézz csak körbe. Befáslizott arcok. Mindenki a már gyógyuló és még vérző sebeit csavarta okosan a kötszer mögé. Egészséges arcot bármikor találhatunk ki magunknak, ráfesthetjük a fáslira, és akár egész életünkben hordhatjuk. Ezzel megakadályozva féltve őrzött gyengepontjaink feltárását.
Persze - mint mindenhol - ebben az esetben is vannak kivételek. 
Tudod, amikor valaki már annyira magányos, hogy apró horzsolásait nyílt törésnek álcázva fűnek-fának elsírja mondvacsinált sérelmeit, nem nehéz rájönni, hogy ő is a figyelemre éhező rétegbe tartozik. Őket nem szabad elítélni. Legalábbis próbáljuk meg. Akár még te is lehetsz a helyében.
Másfelől, egyszer mindenki leveszi magáról a fásliját. A barátok egymásról veszik le, együtt mossák ki, és egymás sebeit kitisztítva, frissen veszik fel újra. A magányos emberek otthon, egyedül szabadulnak meg a véres kötszertől. Maguk sebeit tisztítják. Az övéké a magány hibájából tovább gyógyul.

"Mit hoztál?"

"Mit hoztál? Ó, kevesebbet, mint amennyire nekem szükségem van? Kösz, nem kellesz."
"Mennyit tudsz? Hát, kevesebbet, mint én. Akkor figyelj, nekem nincs rád szükségem."
Sokszor kimondtatlanok ezek a mondatok. De érezzük, ha ott vannak a háttérben.
Úgy gondolom, hogy egyikőnk sem jobb a másiknál azért, mert nagyobb a lexikális tudása. Vagy mert több pénze van. Esetleg nagyobb befolyása.
Tudod, mi a kisgyerek első kérdése, ha valaki hazajön? "Mit hoztál nekem?" 
A különbség a gyerek és felnőtt között, hogy a kicsik, ha nem hoztál nekik semmit, akkor is szeretnek.
Ezek az emberek is valahogy így vannak vele. "Mit hoztál? Kit ismersz? Ó, kevesebbet, mint amennyire szükségem van? ...NEM KELLESZ."

Pár hasonlat

Egy kifacsart ember utolsó erőltetett szavai.
Egy elhagyott szandál pántjának utolsó tartócérnája.
Egy meredek szikla peremén hintázó szék.
Ennyi az ember tanult etikája.
Egy ködből előbukkanó fényszóró.
Egy kis édes utóíz valami savanyú után.
Egy meleg ágy a hideg éjszakában.
Ennyi egy barát kedves támogatása.
Koldustól elvenni a kenyeret.
Óvodástól a nyalókát.
Kutyától a csontot.
Táncostól a lábait.
Ennyi egy barát távolléte az embernek.

Vicának <3

Sebekkel, hibákkal

Korán van még a megbánásra. 

Korainak érzem az aggódást. A bánkódó tekintetet, és a "mi lett volna, ha..." gondolatokat. 

Miért kéne már most azon rágódnom, aminek emésztésére még ott van számomra az egész élet? 

Minél több hibát halmozok most magamra, annál tapasztaltabb leszek később. Legalább tudni fogom, hogy merre menjek, és merre ne. A törött üvegekből kirakott ösvény nem a combtőmet akarja felvágni. Csak felsebzi a talpamat, hogy miután a végére érek ennek az útvesztőnek gondolt útnak, a hegek emlékeztessenek a férelépéseimre. 

Korán van arra, hogy felelősséget vállaljak.

Élek a hibázás emberi jogával.

Margóra

Szóra sem érdemes az ember, aki előre megfontoltan hazudott.
Szóra sem érdemes az az ember, aki kétszínűen átver másokat.
Szóra sem érdemes az, aki saját hibájából került oda, ahova, és saját maga lustasága miatt nem kezd a helyzettel semmit.
De szóra sem érdemes az, aki véletlenül hibázott? 
Kérlek jelöltesd magad a szentek listájára, ha még sosem hibáztál.

Talán az idő...

Elolthatatlan az a láng, amivel könnyelműen bármikor magadhoz csalogatsz. Szertelen szívem egy ismert darabját felolvasztod, és azt tapaszthatsz hozzá, amit csak kreatív elméd kitalál. Terveket, ígéreteket, nevetéseket, szinte elfelejtett emlékeket... de legfőképpen saját magadat. Forrón hevíted fel újra és újra csillapodni vágyó véremet. Egyetlen érintésed megfagyaszt, majd felolvaszt, és mintha lánccal húznál magad felé, minden porcikám ott terem egy csettintésre melletted. A sors humora, hogy az elutasítás még csak eszembe sem jut.
Rácáfolnék a közhelyekre...a baj csak az, hogy nem tudok. Szeretnék hinni benne, hogy elszakíthatom magam tőled, de egyszerűen az akaratom kilöki az agyamból ezt a lehetőséget. Talán az idő...

Észhez térés

Hurrikán söpörje elernyedt testem melléd. Emeljen fel, és rázza ki belőlem mindazt, ami szilánkként szeli szét számat, és sóval szórja sebzett szavaimat. Szedje ki a hajamból azokat a töviseket, amiket röhögve dobáltak bele barátnak hitt ellenségek. Érjen utol minden elpocsékolt idő. Összetört testem feszítse ki, és fújjon pofont az arcomba, hajam pedig fogja össze egy árnyalatnyi lelkesedéssel. Könnyemet szárítsa fel, tépje fel szemhéjam, és vágja az arcomba a vakító valóságot. 
Aztán csak hagyjon lezuhanni. Ekkor ernyedt testemben már erő táncol, talpam alatt megreped a talaj. Gondolataim betonból születnek, szívem dobbanása innentől csak rám tartozik. Nem félek megmutatni, ki vagyok. 

Kaján vigyorral figyeled minden lépésemet. Egyetlen apró botlás, és röhögésed fájdalmasan hangosan hasítja keresztül a levegőt. Légüres térbe dobsz, ahonnan magamnak kell kimásznom. Senkire nem hagyatkozhatok,  és ami a legrosszabb, hogy rád sem. Mert te magad vagy az okozója zuhanó öntudatomnak.

Árnyéktalan

Hamis mosollyal várnak minden megvilágított utcasarkon. 
Bármennyire megnyerő foguk villanása, emlékeztetnem kell magam, hogy egyik ember sem magasabb rangú a másiknál. Nem számít, hogy valaki jobban tud hazudni, vagy erőteljesebben tud nyelni, esetleg mindig az árnyéka előtt jár. Ez mind megtévesztés.
Sokszor csak kulcslyukon beszűrődő fénynyalábnak tűnik az igazság ebben a sötét szobának titulált világban.  A merészebb emberek a kezükkel kalimpálva, mások figyelmével kitüntetve közlekednek a sötétben. Mások a fal mellett meglapulva várják, hogy a járkáló emberek abbahagyják a kalimpálást, és ők is felállhassanak. Egymás elől szívjuk a levegőt, megverekedve egy friss morzsáért, miközben egy egész kenyeret tartunk a hátunk mögött. 
Nehéz pozitívan megítélni, ki kicsoda valójában. A hiúság mindig közbeszól.

Mindent a helyére

Szín a színre, szó a szóra.
Megpróbálhatsz elsiklani a dolgok felett, de ha jól tudom, levegőből még senki nem facsart vizet... és senki nem tömte be vele a falon a lyukat. 
Akarhatsz egy fekete-fehér világban szivárványt színezni, az eredmény mégsem lesz soha szivárvány.
És rongyokból is megpróbálhatsz kártyavárat építeni, az már másik dolog, hogy sosem fog sikerülni.
De legyen már annyi benned, hogy mindent úgy csinálsz, ahogyan kell. Hogy ott beszélsz, ahol hallgatnak, ott festesz, ahol kérik, és ott építesz, ahol nincs semmi. Így lesznek helyükön a színek, a szavak, és ugyanígy a lyukak 
és a falak. 

Csak magunkat ismételjük

Rengeteg terv, megszámlálhatatlan hazugság és még annál is több ígéret. 

Életekbe lépünk be, barátságokból lépünk ki.

Második esélyt adunk... és második esélyt kapunk.

Keresünk, találunk. Elrontunk, helyrehozunk. 
Kérdezünk, válaszolunk. Elkezdünk és befejezünk. 
Felkelünk, lefekszünk. Elesünk, felállunk. 
Elindulunk, megérkezünk. Haragszunk, megbocsájtunk.

Csak magunkat ismételjük.

Felesleges

Felfordul a gyomrom a direkt bunkó emberektől. Sosem tudod őket tökéletesen kikerülni. Akaratlanul is beléjük botlasz, mint egy kiálló fagyökérbe. Sajnos csak átlépni tudsz rajtuk, mert ha rájuk próbálsz taposni, kemény kérgük röhögve töri ki a bokádat. Gyökerek taposása helyett mutasd meg nekik azt, amire ők sosem lesznek képesek.

Kifizetődik

Felesleges elfordítani a fejed a széptől, mert az nem a tiéd. Butaság befogni a füled a dal elől, mert azt nem te énekled. Ha nyitott vagy, osztozhatsz a nyertes örömében, énekelheted mással együtt a dalt. És következőleg, ha igazán jól fogsz majd valamit csinálni, őszintén fognak neked örülni a többiek is. Kifizetődik.

Egy szelet valóság...utazás

Fáradt kezeik összekulcsolva. Szemük fehérje most nem villan. Fátyolosan bámulják az összefüggéstelen tájat.

...gazdagságban, szegénységben.

Hároméves kislányuk megszeppenten ül a vonat kárpitozott ülésén. Maszatos arcocskájáról hatalmas kék szemei vonják el az ember figyelmét. Felnőttes aggódással figyeli levékonyodott szülei suttogását. Összevonja szemöldökét minden egyes legördülő könnycseppnél

...egészségben, betegségben.

Szipogásuk köhögésbe fullad. Betölti az egész vonatot. Kócos, rövid haját mintegy idegesen simítja le homlokára a kislány.

...boldogan, boldogtalanul.

Rekedten súg oda férjének a fiatal nő... ez vet véget rohamuknak... egyszerre nevetnek fel.

A kislány felemeli a fejét és elmosolyodik. 

...igen.

Mindenki másképp

Van, aki vakon, van, aki némán. Néha siketen, sokszor bénán. 
Artikulálatlanul és elröhögve, térden csúszva, könyörögve. Porcukrot a szembe szórva, élősködve, féreg módra. 
Sajnálatból, kegyelemből, dicsőségből, szeretetből. 
Emberi dolog.

Egy egész

Csak ketten tudjuk az egyet összerakni egésszé. Az egy még önmagában sosem egész. Kell hozzá egy másik ember, akivel megoszthatod, és összerakhatod. Ez a világ rendje.

Keres, talál..?

Komolyan nem értem, mire vársz. Már rég elkészültem. Felkészültem. Úgy gondolom, semmi nem lephet meg. Azt mondják, hogy mikor lemondasz valamiről, akkor kapod meg. Mások azt mondják, hogy aki keres, az talál. Én valahogy nem tudok rólad lemondani. De már annyi ideje kereslek, hogy lassan kénytelen leszek negálni ezt a "keres, talál" dolgot. Bárhol is vagy, félő, hogy sosem fogunk így találkozni.
Hát perszehogy volt, hogy lemondtam rólad. Olyankor láttam másokat. Kerestelek bennük. Nos, mivel úgy tűnik, hogy egyikőjük sem Te voltál, azt hiszem, újra neki álltam a keresésednek. Az vesse rám az első követ, aki nem tudja, miről beszélek...

Talán eszetlen...

Nem hiszem, hogy eltévedtem. A szemembe vághatod, hogy nem tudom, mit csinálok. Rávághatod azt, hogy Te hogyan csinálnád. Viszont elfelejted, hogy Te te vagy. És Én én vagyok. Még mindig. Ha úgy döntök, szaltót ugrok egy hegyről, akkor úgy döntök. Ha úgy döntök, elutazok egyedül, akkor elutazok egyedül. És lehet, hogy te duplaszaltó helyett hasast ugranál, miközben azt magyaráznád, hogyan akarsz landolni. Még az is benne van a pakliban, hogy neked van igazad. És ésszerűbb, amit te mondasz. 

De lehet, hogy nekem ez kell. Szétfeszíteni a határokat, talán eszetlenül, de átlépni azokat, aztán visszahúzni a lábam, és ugyanúgy folytatni ugyanott, ahol abbahagytam, és ahol először is kellett volna. 

Viszont személyes tapasztalat híján nem tudom, mitől féljek. 

Összetörhetem magam. Akár. Az orrom alá dörgölheted. De tudnod kell, hogy soha semmit nem fogok megbánni. Még Miattad sem. Ez vagyok Én. 

Minél... annál

Minél szebben játszod, annál szebben néznek rád. 
Minél csendesebben ülsz, annál átlagosabbnak néznek. 
Minél gyorsabban futsz, annál gyorsabban futnak utánad. 
Minél megnyerőbben mosolyogsz, annál kíváncsiabbak rád.
Minél több ajtót bezársz, annál többet kinyitsz.
Minél jobb akarsz lenni, annál eltökéltebb vagy.
Minél sokoldalúbb vagy, annál kiismerhetetlenebb.

Minél erősebben fogod, annál jobban akarják.

Minél... annál.

Mozgó mozaik

Az apró mozaikdarabokat már csak össze kell rakni. Minden újonnan megismert embertől kaptam új darabot. A régóta ismert emberek is mindig másfélét adnak. Kaptam már tőled is, ebben biztos vagyok.

Maradt a kép megalkotása... hogy mit rakjak ki belőle. 
...hogy hol rakjam ki. 

...hogy kivel rakjam ki. 

Tudod miről beszélek, nem? A te kezedben is rengeteg mozaik van. 
Élhetsz velük, vagy elrakhatod őket a zsebedbe... viszont akkor sok szolgálatot nem tesznek.
Az igazság az, hogy senkinek sem sikerült teljesen kiraknia a saját képét. Mindig jönnek új emberek, új darabokkal, akikkel és amikkel új részt rakhatsz ki a képedben. Nem kell művésznek lenned ahhoz, hogy a legtöbbet kihozd magadból...és a mozaikdarabokból egyaránt.

Komolytalan főpróba

Próbálkozásai vagyunk valaminek... 

Valaminek, amiről most még nem tudjuk, mi is pontosan.

A necces dolgokat már csak magáért a  kockázatért is megéri bevállalni. 

Épp most tartjuk az élet főpróbáját.

Törtető Mosolyország

Csak rántson magával.. Mikor belekapaszkodok, higyjem el mindenkinek, amit mond. A tettek helyett a gondolatokat lássam.

 Vagy... csak felejtsek el mindent. Téged is. Gyermeki egyszerűséggel lássam a dolgokat, nevetve keljek fel reggel, attól függetlenül, mennyire volt keserű az este. 
Kézen ragadjam, és húzzam magammal felfelé azokat, akiknek nincs elég erejük egyedül törtetni. Én akár húsz embert is magammal cipelnék. 
Kérdezés nélkül, mintha természetes lenne, megfognám bárki kezét.
Kicsalnám belőled az évszázad legnagyobb nevetését. Eszedbe juttatnám, miért is fogod a kezem.
Ha elfelejtetted volna... Van még remény a számunkra.

Csendes zaj

Csak egy hang volt. Semmi több. Mégis annyi mindent tulajdonítottam annak a hangnak. 
Egyszer azt hittem, támogat. Másszor azt hittem, pöröl velem. Legtöbbször úgy gondoltam, nem is hozzám beszél. Sokadszorra hallom. Még mindig nem tudom beazonosítani.
Türelmetlenül kaparja a fülem, csak arra várva, hogy megfejtsem és kezdjek vele valamihez.
 És én csak ülök a sötétben, a képernyőt bámulva töprengek, vajon mit is akar tőlem igazán. 
Szándékosan, vagy akaratlanul, mindig történnek szerencsétlen dolgok. Viszont ez a hang...minden egyes kibicsaklott bokánál mögém áll, és csak ott van. És hallom. Zavar. 
Egyszer midnenkinek ki kell nőnie a bizonytalanságot. 

Szemeid mélysége...

Nem akarok odanézni. Nem akarom látni az arcod. Pontosan tudom, hogyan nézel rám. Az agyamba beleégett az arcod minden apró részlete. A hosszú szempillák. A szemed alatti, kialvatlanságodat jelzö szarkalábak. A felvont szemöldököd. Ismerlek. Te is ismersz. Most mégsem bírom elviselni a pillantásodat. Tudom, miért tekergeted a fejed. Hogy miért szuggerálod a körmeid. Minden apró megmozdulásod miértjét ismerem.
És most te is átlátsz rajtam. Sikítva vonnák vissza mindent, amit valaha is mondtam...de ez az arc...
Hogy is mondják? Fáj az igazság...?

Menekülés

Jönnek utánam. Egyik a másik után. A síri csendet ziláló lélegzetem és a talpam alatt reccsenő ágak gyors egymásutánja töri meg. Mintha örökké futnom kéne. A fák közül bármikor előbbukanhatnak. Talán csak beképzelem őket. Talán nem is kéne futnom. Lelassítok. Kifacsart szívem olyan hangosan harangozza mellkasomban dobbanásait, hogy úgy érzem, arra játszik, hogy a világ másik feléről is idehívja őket. Nem várhatom meg, míg beérnek. Másokat is látok futni. Mind ugyanaz elől menekülünk.... de másféleképpen.

Édes érdektelenség

Fantáziával tölt el. Megvilágít. Felszabadít. 

Felveszem a pöttyös ruhámat... Nevetségesnek hiszed? 
Tudod, lehet, hogy én is nevetségesnek gondolnám sok dolgodat. Az, hogy nem vállalod fel őket, még nem jelenti azt, hogy nincsenek nevetséges dolgaid.
Megpörget. Átfúj rajtam. Kibillent.
Nem érdekelnek a piszkos dolgaid. 

Lapos esti csend

Kicsit csípi még a nyelvem hegyét. Szavaimmal leforráztam az önbecsülésed mellett a nyelvemet is. Abban jó vagyok, hogy mások bántásait hagyjam elsuhanni a fülem mellett. Sajnos sokszor elfelejtem, hogy ezzel más nincs így. Így lesz törött egy tányér, lapos egy zacskó chips, üres egy pár perccel ezelőtt betelt pohár.
A néma szemkontaktus üresen tartja azt a poharat még egy darabig.

Segítség

Zuhanok.
Megrepedt kérdések kérdezés nélkül rántanak a folyékony valóságba. Válaszok folynak el a szemem előtt. Ilyedt könnycseppek karikáznak a tükör vizében. Ráncos homlokomra tágra nyílt szeme tapad.
Annak tükrében könnyes valóságok zuhannak alá a mélybe. Az esés lehetősége súlyként nehezedik kezemre, az eltitkolt válaszok könyvtára segítségként húz vissza a repedő valóságba. Gyors továbbállás. Feltárt válasz. Ismerős mosoly. Életveszélyes segítség.